Mind a 35 kultúrára éhes veszprémi megrázó élményben részesült, aki eljött a VEAB székház udvarán tartott filmvetítésre. Lars von Trier ezúttal a dogma-elveket musicallel ötvözte. Hadat üzenni mindannak, ami konvencionális, megszokott, ugyanakkor felhasználni a filmművészet, az irodalom és a zene hagyományait, kliséit, új – vagy annak látszó – eszközökkel más fénytörésbe helyezni régi formákat: ez Lars von Trier világa.

A Táncos a sötétben nem más, mint a dogmaatya cannes-i és európai babérlevelekkel ékesített munkája a Csehszlovákiából Amerikába kivándorolt, musicalbolond munkásnőről, aki egyre kevésbé lát, ám egyre többet énekel, de mindhiába: a gyilkos demokrácia halálba kergeti. Musicalbe oltott filmdráma, amelyben a történet reális síkját kitevő, „dramatikus” jeleneteket a Hullámtörésben, az Idiótákban és a Birodalom című televíziós sorozatban megismert, Trier vezérletével megfogalmazott Dogma '95 kiáltványban leírtaknak megfelelően mesterséges fények nélkül, kézikamerával rögzítettek.

A főhős belső érzéseit kifejező képsorok a film többi jeleneténél jóval hagyományosabban komponált videoklip-szerű nyüzsgéssel imitálják a hollywoodi musicaleket. Lars von Trier ismét technikai és szerkesztési eljárásokkal kísérli megújítani saját filmstílusát. Az egyébként is egyedi módszeren csavar még egyet – mindez azonban nem jelent üres formai játékot, csupán hatásvadász, de ez nem lenne baj.

A nők mártírságának állít emléket ez a film is, mint a Hullámtörés, de engem zavar az az együgyűség, amivel a főhősnőt felruházza. Mintha azt akarná mondani, a nők mindent képesek feláldozni a szeretett férfiért (Hullámtörés), vagy a szeretett gyermekért (Táncos a sötétben), mert gyengeelméjűek. Igaz, ez jelenthet tisztaságot (lásd boldogok a lelki szegények), érintetlenséget is, de a mellettem ülő nő ezt köszönte szépen, nem kér belőle.