Ki emlékszik még az acélos búza mítoszára? Az időre, amikor a magyar búzatermelő vidékeken szinte csak ez a fajta kenyérnekvaló gabona nőtt és azonosságtudatunknak legalább olyan fontos része volt, mint a lovak és a hozzájuk kapcsolódó lovasok ördögi ügyessége.

Ki tudja mára az acélos búzáról, hogy egykor a viszonylag egyszerűen termeszthető, igénytelen növény kalászból kipörgetett magjának színe és rugalmassága azt előlegezte meg a gazdának, a vele dolgozónak, hogy más búzáknál magasabb a sikértartalma? Ki azt, hogy a mai búzákból melyik bír ilyen tulajdonságokkal a nagyüzemi, szövetkezeti okvetetlenkedés kora után?

Az elvártaktól elmaradó termés, amelyet az aszályokra és más okokra fogunk, rendszeres átok az utóbbi években. És közben felötlik a kép egy régi-régi csűrben, egy régi-régi aratás után, amikor az acélos búza szépséges halmaiban előre látszott a leendő jó tartású, hetekig eltartható kenyér, néha még az is megkísértett: attól lett az évszázadok alatt a búza olyan acélos, hogy aki vetette-aratta, igazán szerette, szeretetétől pedig még acélosabban harcolt érte, amikor a földbe kellett tenni, amikor hosszú forró napokon át kellett levágni.

Felelősség a néhai acélos búza, így nyáridőn, felelősség az acélosság, amelybe néha még az egykori kaszák éle is belevillan. A kaszáké, amelyeket bő termésre, nagy táblákra találtak ki, és amelyeket legrégebben Európában magyarföldön és a németalföldön használtak.

Akkor a XV. században már, amikor a földműves a búza titka mellé azt is tudta: olyan gyümölcsöst kell telepíteni, amelyben tavasztól későőszig terem valamit – a föld magától adhassa oda azt, amit oda akar adni.

Akkor ez most a felelősség vagy a nosztalgia foncsorfrásza?