Már megint Utcazene Fesztivál van a belvárosban – 2000 óta már negyedszer. Úgy néz ki, hagyománnyá nőtte ki magát, hála az égnek. Ilyenkor egy héten keresztül egy csomó ember bóklászik zenét keresve a Kossuth utcán, a város pezseg este tizenegy után is, ami nem szokványos Veszprém működésében.

De nem csak ezért örülök neki. A nagyszínpad kivételével amatőr muzsikusok lepik el az emelvényeket, akik szívüket kitéve muzsikálnak az arra járóknak. Ezek a zenészek teljesen hasonlóak közönségükhöz. Csupán annyiban különböznek publikumuktól – ha ez egyáltalán különbség – hogy ők állnak a színpadon. Ja, és a sört is ott isszák két szám között. Programjuk végeztével leugranak a dobogókról és csatlakoznak rajongóikhoz a padoknál. Persze, hozzák magukkal a sört is a műanyagpohárban. Ilyenkor persze meglapogatják a gitárost, hogy „de kurva jót szólóztál”. Valahogy így volt a hatvanas évek elején, a beat korszak kezdetekor, de említhetném a punkot is a hetvenes évtized második felében.

Számomra a rock nem szórakoztatás, hanem utcai költészet. És ezt csakis olyan ember tudja művelni, aki ott él a pórnép között, ismeri a mindennapos aszfaltdzsungel-harc szabályait. Ez a műfaj igazán egy klubba való, ahol a zenészek és a publikum között személyes kontaktus alakul ki a dalok révén, hiszen a rockdalok személyesek. Azonban hadd jegyezzem meg, hogy semmi bajom a nagy, több ezres tömeget megmozgató rockkoncertekkel, hiszen annak is megvan a varázsa, különösen egy világsztár esetén, de ez az élmény egy kicsit személytelen. Különösen akkor, ha hozzátesszük azt is, hogy egy ilyen világsztár számunkra megközelíthetetlen, hiába van meg egy csomó lemeze odahaza.

Szóval, én esténkét biztos járni fogom a helyszíneket, kezemben egy korsó sörrel, mert kíváncsi vagyok, mit mondanak azok a fiúk és lányok, akik veszik a bátorságot, és kiállnak elénk.

De a rendezőket arra kérném, hogy tegyenek ki mobil klotyókat, mert tavaly is orrfacsaróan büdös volt a díszbokrok közelében.