Szép estélye volt a szerdán a progresszív rock rajongóknak az új sportcsarnokban, a fővárosban. Eljött a legendás csapat, a Yes, méghozzá a legjobb felállásában: Jon Anderson – ének, Steve Howe – gitár, Chris Squire – basszusgitár, Alan White – dob, és ki tudja hányadszor, de mostanra visszatért a legendás billentyűs varázsló, Rick Wakeman.

Legalább akkora izgalommal vártam a kezdést, mint tizenhat évvel ezelőtt a Deep Purple első koncertjét hazánkban. A Yesnek ez a formációja ugyanazt jelenti, mint a Purple-nél a Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice felállás, amely 1987-ben koncertezett a régi csarnokban. Negyed kilenckor kialudtak a fények a nézőtéren, a színpadon bekapcsoltak néhány reflektort, és az öt zenészlegenda mindenféle sejtelmes intro nélkül besétált a színpadra. Leírhatatlan üdvrivalgás fogadta őket. Néhány mosoly és integetés után belevágtak a Siberian Khatru-ba a Close To The Edge-ről. Aztán nagyot ugrottak időben, hiszen a 2001-ben megjelent album, a Magnification dalai jöttek. Ezután a Tormato lemezről hangzott fel egy jó tanács seggfejeknek: Don’t Kill The Whale.

A koncerten végigjátszották a legendás szerzeményeket, a Fragile-ról szinte valamennyi darab felhangzott. Szép pillanat volt, amikor a szünet után Jon Anderson felvette az akusztikus gitárt, és egy ismeretlen szerzeményt adott elő, Rick Wakeman kíséretével. Anderson egyébként végig nagyszerűen énekelt, erős, magas hangja mit sem változott az elmúlt harminc évben. Emellett fáradhatatlanul játszott mindenféle ütőhangszeren, egy ízben még hárfázott is. Anderson nem utolsó sorban nagyszerű kommunikátor is: élvezettel csevegett a közönséggel.

A tagok egyénileg is megvillantották kivételes hangszertudásukat. Steve Howe akusztikus fantáziájában eljátszotta a harmadik, The Yes Albumról a The Clap-et, majd a Relayer zárótétélét, a To Be Over-t. Rick Wakeman billentyűs variációjában kitért szólópályájára is. Chris Squire és Alan White basszus-dob kettőse is nagy tetszést váltott ki a közönségből. A Going For The One-nal befejeződő műsor, aztán a ráadásban előadott Roundabout és Starship Trooper mély nyomot hagyott a publikumban.

Lehet cikizni az öreg zenészeket kinézetük miatt, de a Yes most is ékesen bizonyította, hogy öreg rocker nem vén rocker. Két és fél órán keresztül nyomulni a színpadon ebben a korban komoly fizikai teljesítmény. Ha ehhez hozzátesszük azt a hallatlan könnyed eleganciát, ahogy ez az öt zenész játszott, (Chris Squirenek még bohóckodni is volt energiája) kalapot emelhetünk előttük.