Alszik a kövekben, lélegzik a növényekben, álmodik az állatokban…és Ő, maga az Isten ébred fel az emberben. De mitől ébredés az ember? Az előre kikalkulált munkálkodásért, az értelemért, a fecsegéstől az imáig terjedő gazdagságot jelentő beszédért? Vagy a halál tudatáért?

Micsoda foncsorfrász, hogy a boldogság esélye, a felelősségtudat áldása vagy a testvériesség szentsége mindig csak az álomból eszméléskor tud „csupán sejtelemmé” válni, hogy elsuhanó nyomára kósza tekintet essék, hogy aztán elborítsa a száguldozás farvize.

De mégis! Mi az, hogy felserkenni – az új nap legeleje – a magát egészen bíró énnek?
Születni, újjászületni, feltámadni.

Minden egyes napnak várva várt napnak ildomos lennie. Örülök, hogy felébredtem – mondom –, tehát elhiszem: a csend is épít, sóhajomból illat bújik elő és még álmom is az ébredésért nyomasztott vagy reptetett. A Nap a szememért világít, hogy megcselekedjem azt, amiért engem dicsér a fény, amiért teszek azért, hogy a fény lába leérjen a földig.

Aki felserken, felejtse bár az illékony sejtelmet, ösztönösen is dolga, hogy kő legyen, faként terebélyesedjen, szebb legyen, mint a legkecsesebb állat.

Aki felserken, hagyja bár, hogy a farvíz köpönyeguszálya takarja el a küldetést, azért van itt, azért maga a jelen, hogy legalább árnyalat legyen feje és keze által a színek között.

Aki felserken, az ész didergését kell életre melengetni: az Isten ébredjen fel az emberben.