Nézünk, mint a moziban. Szotyit zabálunk, köpködjük a héját, s közben nézünk, mint a moziban. Nézzük a történéseket, amelyek velünk történnek. Nézzük, pedig benne vagyunk. Nézzük, holott az ember cselekvő. Cselekvő? Menjé’ má’! – intett be a Miskolci Nemzeti Táncszínház Fekete zaj című produkciójában a közönségnek.

Az ember cselekvő. A cselekvő: az ember – csocsózik, szórakozik az éppen aktuálissal, orrát turkálja, nézi a tévét, éli kis mindennapi életét. És közben vár. Vár valamire. Maga sem tudja igazán, mire. Egy vonatra, amely elviszi innen valahová – de vonat persze nem jön. Vár egy jelre, amely útmutatást ad, vár egy emberre, aki változást hoz. Változást, vagy történést, mert ez így már uncsi, tré, avitt.

Vár, pedig az ember cselekvő. Cselekvő? A fenét! Minden determinált. Nincs kitörési, megújulási pont, adottak a lét keretei. Aztán történik valami: megjelenik valaki, egy öreg cigányember, aki színt hoz, változást. De más, mint mi: öregebb, sok mindent átélt már, táncolt egyensúlyozva az élet kötélpályáján… Talán ez a gond vele. Vagy az, hogy cigány. Vagy, hogy ügyesebb, mint mi. Különbözik tőlünk. Nem közülünk való és nem is fog soha közénk tartozni. Más…

Az ember cselekvő, megöli tehát az öreget. Mert… Nincs mert. Egyszerűen nincs ok. Csak és pont. Megöli. Előttünk, s mi látjuk. Látjuk a haláltusáját is, halljuk, ahogy egyre lassabban üt a szíve. Látjuk, de nem segítünk. Nem mondjuk, hogy állj, ne tedd; okod sincsen rá, meg különben is: embert ölsz! Ölsz? Ölünk. Nézzük egymást, aztán magunkat. Magunkat, az elkövetőket. Öltünk. Az ember cselekvő. Passzív szemlélő poszt nincs. És nem is volt. Soha.

A Miskolci Nemzeti Színház Táncműhelyének előadásában sincs passzív szemlélőnek helye. Részesei voltunk a darabnak, miközben – elvileg – csupán nézői. Előttünk alakult, formálódott az esemény, amelyhez a szereplők (Székely Viktória, Anna Magusin, Szegedi Dezső, Novák Péter, Kozma Attila és Újhelyi István) nem csupán mozdulataikat, hanem mimikájukat is adták. Arcukról sugárzott a változatlanság, az üresség okozta feszültség, kín, gyötrelem. De előttünk születtek a hangok is a ruhadarabok súrlódásából, a zipzárak húzogatásából, a víz bugyborékoltatásából és hozzáadódtak a népzene-rock-jazz zene keverékéhez, ezzel is jelezve: a hely, az idő, a kultúrkör lényegtelen, mindenütt ugyanaz, a semmi van jelen…