Két, meglehetősen különböző világba kalauzolta el publikumát a Duna Táncegyüttes tegnap este a Petőfi Színházban. A tánc formai nyelvén bemutatott szimbolikus utazás egy ősi közösség kultúráját és a paraszti élet „új” oldalát tárta fel. Az előadások közös jellemzője az volt, hogy központjában a férfi-nő kapcsolat és a birtoklási vágy állt.

A Túl a vízen… című darabban adott volt egy közösség, mely rendkívül zárt, öntörvényű. Nők és férfiak, vérvörösek. Ősi ösztöneik hajtják vérüket: a férfiak birtokba veszik a báb-nőket, így alakítják őket emberré, érzésekkel telítettekké. Megteremtik ezzel a tökéletes harmóniát: a férfi-nő, igen-nem természetes egyensúlyát. Csak egy férfi peremhelyzetű: nincs párja.

A közösségnek irányítója is van, egy szürke figura: ő diktál minden mozdulatot. És bár a harmónia létrehozója, a káoszt is ő szítja, hiszen egy vörös nőt birtokol. Hatalma van a többiekkel szemben, melyet nemcsak mozdulatai, hanem a dübörgő, vad zene is tükröz.Óriási feszültséggel kibontakozik a birtoklási vágy, mely vicsorgó harccá fajul: a nőért. Végül, a hosszú harc után újabb vörös pár születik, a „vezér” visszavonul. Helyre áll az egyensúly, melyet felszabadult törzsi tánc követ.

A néző az idő síkján utazhatott: vissza a kezdeti kultúrák világába. A skandináv és latin zene, illetve a táncosok kiváló előadása érzékeltette a legősibb kapcsolat teremtette feszültséget és annak feloldását. Ugyanakkor a végső mondanivalót is: a férfi és a nő csak együtt egész, külön-külön nem létezhet egyensúly.

A második előadás, a Parasztdekameron, elbeszélés-szösszenetek sorával tárta fel a meztelen valóságot. A humorra építő táncszínjáték a tánc mellett a szintén hatásos élőbeszéddel mutatta be, kifigurázva, túlzásokba esve, a parasztpornó színes világát. Volt itt szerelem és féltékenység, hűség és hűtlenség, szűziesség és álszentség. Vagyis minden, ami a paraszti életnek feltétlen része, melyhez az ivás és a mulatás is hozzátartozik. Meg a perverz versek és mondókák.

Kátai Zoltán narrációjában megismerhettünk „egy illető”, János, életéből is néhány fejezetet: le akarta vágni azt a bizonyosat, de életlen volt a fejsze, így csak bunkók nőttek rá. Így lett Jánosból Casanova és isteni szerető.

A népi-feldolgozott és világzenei montázzsal előadott elbeszélések vége mindig a nők diadala volt: testükkel, szépségükkel irányíthatták az erősebb nemet, mely nem tud ellenállni vágyainak. Így a ruhák mindig a földre kerültek. Az előadás csattanójaként megjelentek az asszonyok, fekete kendőben, megadva ezzel a kegyelemdöfést és a mulatság zárszóját.

A Parasztdekameron, Mucsi János rendezésében, egy másik, új, arcáról mutatta be a paraszti világot, felejthetetlen élményt nyújtva ezzel, még a szemérmeskedő nézőknek is.