Aki a csobori pusztát, Veres és Bodri juhászt, a fehérbe öltözött fekete asszonyt, a pulit várta, az bizonyára csalódott a Közép-Európa Táncszínház Barbárok című - szerda este, a Játékszínben bemutatott - darabjában. Móricz novellájának csupán a legszűkebb szüzséje szolgált vezérfonalul az előadáshoz: a velünk született és értelmetlen, érthetetlen ölés köré fonódott a darab, mintegy „felmutatva” nekünk az emberi lét legősibb misztériumát: a gyilkolást.

Mit is kaptunk? (Mármint az első és második előadás nézői, mert kétszer kellett végigtáncolni a szereplőknek a darabot az ülőhelyekkel méretes számbeli fölényben lévő érdeklődő közönségnek.)
Kaptunk hat táncost, három vízzel telt bádogvályút, halódó életet, éledő halált, mocskot és megtisztulást, hitet, és a halál szemérmetlen, mindent kioltó sikolyát.

Az ébredő hajnal sárga reflektorfényében három férfi nyeri el a lehetőséget az életre, női párjuk lába súlyt le homlokukra pontosan, kíméletlenül és célzatosan: és lett légyen, íme itt a világ, a pergő szívdobogás, az egymás-akarás. A ruhájuk színére festett táncosok egymáshoz érve elvesztik egyediségüket, a színek összemosódnak, jelet, nyomot hagynak. A vályúban végzett rituális fürdés után a párok közötti együtt-mozgás azonban megszakad, a három férfi közül kettő már egymást figyeli, s lassan kibontakozik a harc; életre-halálra. A két párnál az életet „adó” nők leszakadnak, szemlélővé, háttérré, hátországgá válnak, a két férfi pedig elvégzi azt, amit megalkotásunk óta vérünkben hordozunk: az erősebb pragmatikusan elpusztítja a gyengébbet. („Mint ha ujra hallanók a pusztán a lázadt ember vad keserveit, gyilkos testvér botja zuhanását…” V.M.)

A harmadik pár útja más. A ruhájától megszabaduló, hosszas rituális fürdést végző nő és az őt csöndben figyelő férfi láttán talán valami konfliktusmentes második utas megoldáson is gondolkozhatnánk, ám a nő uralma még a legbensőségesebb pillanatban is érezhető a párnál; a következő fejre célzó láblendítés lágyabbá válik, az ölelés őszinte – mégsem jön el a feloldó harmónia.

A halál fájdalma mindent túlharsog, az artikulálatlan női üvöltés velőnkig hatol, a szájból szökőkútként felspriccelő víz vérként hull alá – akárcsak Apollinaire híres kalligrammájában. A győztes vad mámora megdöbbentően „emberi”, ahogy a bűn lemosásának kétségbeejtő igyekezete és lehetetlensége, a behódolás és a szükségszerű újrakezdés is.

A brutális ábrázolás alatt lüktet a zene – többek között a Doors két száma is –, mely keretet ad az egész cselekménynek.

Móricz novellájának végén megcsillan valami az örök, elpusztíthatatlan emberi értékekből, így egyfajta reménysugárt festve a jelennek – s talán darab befejezése is ezt sugallja. A szinte spártai harcos bronzszobrába merevedett gyilkos és a meggyötört elpusztított alakja homályba borul, a harmadik pár pedig újra a hajnal fénysugarában találja magát, az összeérintett tenyerek és az előre-hátra pillantó tekintetek a reményt is jelenthetik. Jelenthetik. Talán…