Nyitókép: A szaharai hőséggel vetekedő májusi kánikula – két nappal a fagyos szentek előtt –; erősen rákkeltő, hiperultraibolya túltengéssel bíró kegyetlen napsugarak; lucskossá izzadt férfiingek hónaljából vicsorgó cápák; unalomból huligánkodó gyerekeiket üldöző túlfestett anyukák; az életadó árnyék négyzetcentimétereiért – ha kell a vésztartalékba elhozott esernyőket is bevetve – látványos ököl-könyök harcot vívó, taposóizmait konstans aktivizáló közönség.

A legelképesztőbb helyekre (faág, villanyoszlop, toi-toi budi teteje) felszerelt, Krisztusi korba lépett hangszórókból az Omega Népstadion koncertjeit idéző hangerővel felüvöltő „Elmegyek, elmegyek…” egyszerre remegteti meg a környező házak ablakait és a tolókocsiban, szándéka ellenére elcibált dédmama pacemakerét.

A réveteg tekintetű osztályfőnököt – mint valami vesztőhelyre induló XVI. Lajost – kísérő langaléták vezette, pepitafoltos, pythonszerű emberkígyó feltűnésével párhuzamosan ismét beindul a brutális pogó az első sorok megszerzése érdekében. Ahogy lassan cammogva érkeznek a könnyeiket napszemcsóval eltakaró végzős aspiránsok, felharsannak az „Itt vagyunk Józsika!”, vagy a „Hova tetted a drága csokrainkat kislányom?”, esetleg a „Nézz má’ a kamerába fiacskám, bassza meg!” típusú spontán népies kiszólások.

Egy keresztes arany fülbevalót, az agyonzselézett hajra rutinosan felcsúsztatott napszemüveget, farmerre ráhúzott, lakkos veszkócsizmát, és szétgyúrt izmait kiemelni hivatott, S-es méretű, ujjatlan, fehér pólót viselő mintaapuka, egyik kezében fényképes mobiltelefont, másikban Panascodic videokamerát tartva, könnyedén rádől az egyik sorfalat álló elsősre, majd miután támasztékot talált könyökének a meggörnyedő szerencsétlen tarkóján, egy laza „Húzzá’ ki a képből anyukám!”-mal odébb tessékelte a megszeppent igazgató-helyettest.

Pár méterrel odébb egy másfél mázsás nagynéni, miután megpillantotta szeme fényét, úgy tépte szét a diákok kordonát, mint üzbég paraszt a gombos harmonikát, s a nyomába eredő iskolai őrző-védőt (régies nevén: portás, vagy pedellus) egy akkora pofonnal kínálta meg, hogy majdnem kisimult a securitys EKG-ja. A több mint molett tánti útját egyensúlyukat visszanyerni igyekvő tanárok és diákok szegélyezték, majd miután satuba fogta, Reichstagként égő unokaöccsének fejét, – amire tucatszám nyomta a bugyirózsaszín rúzsfoltokat – varrásszaggató igyekezettel próbált egy borítékot préselni – az abban a pillanatban akár a móri tömeggyilkosságot is inkább magára vállaló – fiatalember nehezen táguló zakózsebébe.

Nem hiába, büszkék lehetünk arra, hogy a ballagás ünnepe speciálisan magyar szokás. Ballagók, tanárok, családok, barátok, kertészek, virágkötők, szabók, ötvösök minden évben türelmetlen örömmel várják. Példa erre, hogy egy sörkert napernyői alatt oltalmat találó, jó érzékkel lelépő bátyok, barátok és fiatal nagybácsik azt számolgatták, hogy „Jövőre ki ballag már megint, vazze’?”