Május 3-án történelmi pillanatoknak lehettünk tanúi a Szabadság téren. Ámulhattunk, tapsikolhattunk a Szabadság tértől egészen a várig. Itt volt köztünk Gizella, István és a nép: huszárok, táncosok, zászlóforgatók, motoros rendőrök, bőrruhás német lovagok.

Azon gondolkodtam, hogy mennyit érhet vajon városunk a gazdáinak? Mennyit érhet azoknak, akik megpróbálják belénk rögzíteni, hogy amit cselekednek, azt értünk, veszprémiekért és a városért teszik. Ha a Gizella napi programsorozat megnyitójából indulok ki, akkor köszönöm szépen, én ebből nem kérnék. (Természetesen ebben az esetben is vannak kivételek, de hát akinek nem inge…)

Mindig is tudtam, hogy a „Királynék városának” kulturális élete a: sörfesztiválokban, a harmadrangú együttesek utcabáljaiban, a meg nem hirdetett programokban vagy a „szegényesnek” sem mondható rendezvényekben merül ki leginkább, ami pedig értéket hordoz, azt vagy leszólják, vagy megfúrják, jobb esetben szóra sem méltatják.

Valami nem stimmelhet a tisztelt vezérkarban…

Legfrissebb élményem a Gizella napokat megnyitó játék. Régi jól ismert nevekkel találkozhattunk a műsorfüzetben ennél a fejezetnél: Asztalos István, Kovács Attila, Vándorfi László. Bíztam benne, hogy kellemes, jó hangulatú, könnyen emészthető csemegét tálalnak elém.

Helyette, régről ismert dallamok csengtek a fülembe, időtlen idők óta koptatott jelmezek köszöntek rám, és ismerős táncok. Valami régi nyugalom szállt meg az első 5 percben. A történet fonalát innentől már nem próbáltam meg nyomon követni, a „Tavaszi szél vizet áraszt” minden verzióját meghallgattam, és a kavalkádon, az érthetetlen koncepción már nem is dühöngtem. Csak mosolyogtam és mérlegeltem: ennyit érünk?