Szeretem Dürer fametszeteit. Közülük is egyet különösen. Húsvét után lehet. Talán éppen beköszönt a Húsvét? Vagy a Húsvét végítéletig szétomlott másik időérzete ez? Kétségkívül a feltámadott Jézust látjuk, mert összetett lábán a szegek ütötte seb.

Fején ott a töviskoszorú. Így amint lehajtja a fejét, együtt billen vele a dicsfény is. Ölében a halotti lepel. Baljával a combjára könyököl, jobbjába inkább az arcát hajtja bele, mint a fejét. Szemlátomást magába roskadt, de legalábbis megfáradtan alszik.

A sírját záró kövön ül, amely éppencsak kikandikál alóla, mégis, gyaníthatóan súlyos darab ez a szögletesre vésett tömb.

Ki érti, hogyan lehet aludni vagy ilyen furcsán tűnődni a feltámadás csodája közepette? Annak, aki megcselekedte, hogyan lehet másként viselkedni, mint emberies reflexből szertelenül, esetleg tombolva örülni.

Ő hallgat.
Hallgat, mint a kő.
Egy ősi szanszkrit szillogizmus első tagja azt mondja: Isten hallgat a kövekben.

Jézus a Dürer-metszeten egy ilyen kövön ül. Hallgat Ő és hallgat a kő. A csend időtlenség. Jó hallgatni a hajsza kellős-közepén. Hallgatni üdvös, amikor ordít és zörög minden. Mi másra kéne figyelni a felesleges- és túlmozgásos környezetben, mint a kőre; a fura szobor-szerű tartalomra: Jézus ül a kő ölén – Isten hallgat a kövekben.