Nincs is szebb annál, mikor mosolyt csalhatunk egy-egy hölgy arcára, megmutathatjuk, hogy gondoltunk rá és mennyire fontosnak tartjuk, dicsérhetjük süteményeit vagy gondosan elkészített hímes tojásait, növelhetjük önbizalmát, erősíthetjük büszkeségét, s végül kielégíthetjük felmérhetetlen információigényét. Legyen akár nyolcvanéves nagyi vagy iskolába készülő kislány az a bizonyos virágszál, a boldogító csillogás a szemekben mégis hasonló. Erről (is) szól(hat) Húsvét másnapja…

Az egyeztetés már legalább egy héttel előtte elkezdődik, mert hát tudni kell, ki az, aki elmenekül (rendszeresen), ki meddig/mikorra lesz otthon, mehetünk-e egyáltalán, s ha igen, akkor hányan stb. A szombat esti sonkapusztítás után, de legkésőbb a vasárnapi misét követő délutánon – általában egy vendéglátóipari egységben – végzik el a hétfői útiterven, valamint idő- és autóbeosztáson a locsolásban érintettek az utolsó simításokat, s ekkor születnek meg az aktuális permetköltemények is.

A megadott időre mindenkinek végeznie kell a szűkebb család és személyes ismeretségi kör nőtagjainak rózsavízzel történő meghintésével, hogy az évek óta megszokott gyülekezőhelyen mihamarabb összeálljon a húsvéti locsolóbrigád. Az útközben látott zakós öregurak, kiöltözött fiaikkal délcegen sétáló ifjú apukák, vagy szódásszifonokat szorongató suhanccsapatok egyszerre juttatják a múltat és a remélhető jövőt a bizakodó hagyományápoló eszébe.

Minden téveszme eloszlatása végett tudni kell, hogy a versmondás feszültségét és az önkéntes szereplés izgalmát hagyományosan a különböző alkoholok tudják a leginkább oldani. Ezért sincs mit csodálkozni azon, hogy a negyedik-ötödik helyen még csak a feszengő stílus és az erősebb lámpaláz, később már a többiekhez képest föltűnően stabil mozgás és az állandó „mehetnék” hangoztatása az, ami első látásra kiemeli a társaságból a sofőröket.

Az anyukákkal, a társaságba ritkábban járó kedvesekkel, volt barátosnékkal, vagy azóta férjhez ment és gyermeket szülő haverinokkal az év más napjain a brigád nagyobb része általában csak egy-egy futó beszélgetés erejéig tudott szóba elegyedni. Húsvéthétfőn azonban a személyre szabott kedvenc süti majszolása közben kötelező – állapotához mérten – mesélnie, mesélnie és mesélnie.

A késő délutáni órákban, a búcsúkör elfogyasztása után a hazafelé bandukoló – nemcsak az okozott boldogságtól –, örömittas locsoló a kéttucatnyi tojás számbavétele után nem csupán azon morfondírozik, hogy rakott krumpli vagy töltött tojás legyen-e inkább a héten belőlük; hanem megpróbálja fölidézni azt is, hogy az illatozó ajkakat elhagyó „Gyertek máskor is!”, vagy az „Örülnék, ha máskor is benéznétek!” mondatok mögött rejtett szemrehányást, vagy megújuló lelkesedést kell-e inkább sejteni…