Hol volt, hol nem volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, Lázár Ervin. Mivel ő volt a családban a legkevésbé életrevaló gyerek, a szülei úgy döntöttek, elküldik a nyaralni a nagybácsihoz, ahol a kerekerdőtől kezdve a kis patakig minden adott volt a tartalmas időtöltéshez. A Jókai-összes is.

Már néhány perce ott ült velünk szemben, mégis közöttünk, mikor még az érkezők, kezükben pótszékkel próbáltak helyet találni maguknak. A terem tele lett, és ő, mint oly sokszor életében, elkezdett mesélni.

Történeteket hallhattunk a rácegrespataki emberekről, a vidékről, és az ottani mendemondákról. Az édesanyáról, aki minden írásának női szereplőjében önmagát látta, és ezért folyton nyugtatgatni kellett. („Anyám, mikor volt maga postáskisasszony?”)

Megtudhattuk, hogy Lázár Ervin jó dolognak tartja a Harry Potter könyveket, hisz olvasásra késztetik a különböző korosztályok képviselőit („… én nem olvastam. Mással foglalkoztam.”), és otthonában könnyen rámutat mindazon bútorra, amiket az el nem készített filmek forgatókönyveiért kapott.

Igaz még az elején hangzott el, én mégis a végére hagytam. Lázár Ervin egy közhellyel oldotta fel a nekiszegezett kultúrát féltő kérdést: „Amíg emberek lesznek, addig könyv is lesz.” Rajtunk, könyvimádókon nem fog múlni. Jó volt ott lenni és figyelni egy olyan emberre, akinek nehézkesen jön az írás („négy oldal per három hónap”), mégis megvárja azt a pillanatot, amikor „egyszer csak beindul”, és nincs az a fantázia, ami akkor megállíthatná a mesét.

Ui.: Köszönet illeti a Művészetek Házát, hogy egy kis színt vitt a megszokott irodalmi estek meghívottjainak listájára egy olyan meseíróval, aki közénk ült le, nem pedig velünk szembe.