A Pannon Várszínházban hétvégén egy vérbeli női darabot láthattak mindazok, akik a telet idéző időjárás ellenére kimerészkedtek jól fűtött otthonaikból. A csütörtöki hölgyeket nő írta, nő fordította, és javarészt nők játsszák - a képlet tehát csaknem tökéletes.

A zord idő ellenére csurig telt a színház nézőtere szombat este, ami valószínűleg a fellépő hölgyek (Moór Marianna, Tordai Teri és Béres Ilona) országos hírének és színészi elismertségének köszönhető. Végül is persze mindegy, hogy mi vonzotta a Csermák Antal Zeneiskolába mindazokat, akik nem voltak elég kíváncsiak IQ-juk állapotára, a lényeg sokkal inkább az, hogy megérte-e mindezen megkínzattatás és lemondás.

Lolleh Bellon darabjának középpontjában három hatvanas hölgy áll, akik iskolás koruk óta barátnők. Idősebb korukban is minden héten összejárnak, a csütörtök náluk a traccsparti napja. Hárman háromféle női mentalitást testesítenek meg: Sonia (Moór Marianna) a kissé fehérmájú "férfifaló", aki a másik nemből igazán csak fiához kötődik, Marie (Tordai Teri) az igazi feleség-típus, aki még tizenöt évvel férje halála után is hű annak emlékéhez, Heléne (Béres Ilona) pedig a "férfigyűlölő" vénkisasszony, aki egész életében csak a saját testvérébe tudott igazán szerelmes lenni. Ezt a három alapvetően különböző nőt a közösen végigélt évek és a közösen imádott férfi, Jean (Őze Áron) emléke köti egymáshoz. A jelen eseményein és a múlt önkéntelenül felidéződő emlékein keresztül ismerhetjük meg a három nő barátságának és életének történetét.

A darab főszereplőiben – annak ellenére, hogy Franciaországban játszódik a múlt század 60-as, 70-es éveiben – saját anyáinkra, nagyanyáinkra ismerhetünk, és rájöhetünk, hogy nincs is olyan nagy különbség „kelet” és „nyugat” között, ha egyes karaktereket, élethelyzeteket vizsgálunk meg. Lolleh Bellon drámája nem az élet nagy kérdéseiről szól, hanem magáról a kisbetűs életről, ahogy azt átéljük, és ahogy elröppen a fejünk felett.

Az előadás legfontosabb tapasztalata számomra az volt, hogy a veszprémi közönséget leginkább „nagy nevekkel” lehet egy olyan kamaraszínházba becsábítani, mint a Pannon Várszínház. A darab tehát - szereplőinél fogva – eleve – közönségsikerre rendeltetett. A szűk helyet leszámítva igazából nem is igen lehetett panaszunk az előadásra: kifejezetten érdekes volt a nem is olyan régen még díva-szerepekben tündöklő színésznőket látni, amint öregedő, magányos nőket játszanak. Jók voltak, na! Itt azért megemlíteném a Victort alakító Végh Pétert is, aki kitűnően játszotta Sonia léha fiának szerepét, gyakorlatilag másodhegedűsként alátámasztva a főszereplők játékát. Bevallom, az utolsó sorban kucorogva kicsit nehéz volt a rendezés apró finomságaira figyelnem, de mindent összevetve és minden kényelmetlenség ellenére jó érzéssel távoztam az előadást lezáró taps után.

A Pannon Várszínházban ebben az évadban eddig igen érdekes vendégelőadásokat láthattunk, ezért záró gondolatként azt üzenném a veszprémi közönségnek, hogy egyszer tegyenek próbát, hátha nem csak Tordai Teri éri meg a színházlátogatás fáradságát!