A böjtnek más tüze van, mint a faun kései – már inkább hamu – tüzének vagy, mint a napsörényűnek – akinek olyan idő jutott, hogy az égi és földi lobogás számára összeér. Ilyenkor, a tél után kiszáradó báránygané vet lobot. Az egyszer már elveszített tavalyi füveket emészti el és a bogyók meleg és szúrós szagát. Ez az ifjonti lángolás szikárrá és tisztábbá teszi a hitet, ha van, aki kint és bent észre akarja és tudja venni.

A tavasz puszta heve más, mint előtte és utána: ez egyszer csak kapizsgálja másszor meg féktelenül csapong, kerge, mint a birka. Mintha irhája lenne. A tavaszi tűz az aranygyapjú sziporkázása és a zöld tűz, a fotoszintézis szezonkezdete egyszerre. A Nap még elég messze van, a föld viszont előbb adja fel a koplalást, mint az eszes és megváltott teremtmény és vadul virulni kezd. A böjtölőnek mégis ékesebb virágok nyílnak. Aki megérti az önfeláldozás misztériumát, közelebb van önmagához.

A tűz irhájában csak a zsendülő vetésben cikázni lehet, átgázolni az áradó patakon, felkaptatni a szirtre vagy kapukat és falakat átszakítani. Ehhez a következményhez kell a szikár, tisztító böjt. Az igazi lobogáshoz csendben – majdnem titokban – kell lángra kapni.

Az irha alatt?
A ganéban?