Milyen az ember? A cselekmények aktív résztvevője, vagy csupán szemlélődő? Beavatkozik, beszól a másiknak, ha a sors úgy kívánja? Terelgeti, gondozza-e mások életét, vagy csupán önmagával foglalkozik? Fontosak vagyunk-e, lehetünk-e egyáltalán a másiknak? Észreveszi, díjazza-e egyáltalán a másik, ha foglalkozunk, ha törődünk vele?

Kisemberek vagyunk. Kisemberek? Akik semmit sem tehetnek? Korántsem! Gondoljunk csak egy hivatalnokra: mennyi emberélet múlik rajta, mennyi emberi sorsot és történést tud nyomon követni. Sőt! Ha akarja bele is avatkozhat – hisz’ törvény adta joga van rá. S nekünk mi/ki ad lehetőséget, hogy segítsünk? Ki szól, utasít, hogy tessék, csinálj már valamit, szólaljon már meg a szíved, vagy hogy nem lehetsz ennyire önző? Ki? Felel ezért valaki? Hm… talán önmagunk. Felelősek vagyunk önmagunkért, és MÁSOKÉRT is.

Mindannyiunkat kidobtak, megaláztak, meghurcoltak, megkínoztak már, vagy éppen fordítva. A lényeg, ahogy Konrád György is mondja „a pillanat édességét élvezzük”. Nem kell többet. Hisz’ ha belegondolunk, minden pillanatban van egy momentum, egy ezrednyi történés, létezés, amiért érdemes volt végigélni, megélni a történést, mert általa többek, jobbak lettünk. Akkor is, ha… mindig! Nem vagyunk külső megfigyelők, mindig és mindenütt aktív résztvevői vagyunk a cselekménynek. Nem több, s nem is kevesebb, mint ellenfelek, vagy éppen cinkosok. Ellenfelek ÉS cinkosok.

Az E-kamarában többek között ezeket a gondolatokat érthették, élhették meg azok, akik Lang Rudolf szereplésével Konrád György: Látogató című előadását megtekintették. A produkció, ahogyan a darab mondanivalója sem a mindennapi (színházi) hagyományokat követi, bevonja, elgondolkoztatja a nézőket. Nem vagyunk biztonságban, menthetetlenül a darab résztvevőivé (cinkosaivá) válunk. Menthetetlenül. Erről mind a színész, mind pedig a rendező hathatósan gondoskodik. Nem tudunk menekülni a gondolat elől: ellenfelek és cinkosok vagyunk. Ahogyan a néző és a színész is az…