Az RS9 Színház második vendégjátékára került sor szombaton a Pannon Várszínházban. Az Eszterházy Péter művein alapuló Nagy Magyar Pornográfia után most a színház Petri-estjét tekinthették meg az érdeklődők.

Mit csinál az ember szombat este? Hát persze, hogy színházba megy! Már feltéve, hogy éppen nem dizsibe, polgári bálba, randira, moziba, vagy bármi más értelmesnek tűnő „rendezvényre” hivatalos. Valószínűleg városunk kulturális palettájának fergeteges színözöne az oka annak, hogy mindössze 28 veszprémi döntött a Pannon Várszínház ajánlata mellett.

Persze az is közrejátszhatott, hogy 2003-ban mintha a kutya sem emlékezne Petri Györgyre. Petrire ’89-ig lehetett hősként gondolni, hiszen lázadt, szamizdatban publikált, ellenállt a szocializmus áldásainak. Aztán később nem tagozódott be, hanem továbbra is lázadt, csak éppen már jóval kevesebben figyeltek oda rá. Nem volt a „mi kutyánk kölyke” – leginkább senkié sem volt. Aztán korán meghalt (ahogy azt egyébként előre meg is jósolta), valószínűleg nehezen bírta a szervezete a töménytelen mennyiségű alkoholt és dohányt. A középiskolákban taníthatnák, de nem tanítják (ki jut el odáig az anyagban?). Az egyetemen se.

Az RS9 Színház előadása is inkább Petri költészetének a rendszerváltás előtti korszakára koncentrált. Két síró és két vidám „bohóc” előadásában szólaltak meg a költő művei. A koreográfia egyszerű volt, és hasonló az előző előadáséhoz: a szereplők felváltva olvasták/szavalták a verseket, közben periodikusan a kor hangulatát idéző bejátszások zendültek föl a hangszórókból. „Semmi extra” – ahogy a költő mondaná.

Végülis elmondhatjuk, hogy amit láttunk, az nem volt rossz (de jó sem). Időszerűnek semmiképpen sem mondhatnánk az előadást – bár az ’56 és ’89 közötti történelmünk még mindig időszerű. Vagy legalábbis szeretünk csámcsogni rajta.

Mit lehet még mondani ilyenkor? Mi lehet a frappáns zárógondolat?
Petri György nagyon jó verseket írt – egyébként meg mindenki gondoljon, amit akar. (Bezárólag.)