A Petői Színház műsorra tűzte a Faustot, Goethe örökbecsű drámai költeményét. De hogyan is keletkezett a mű, mik lehetnek a színházi előadás legnagyobbđđ buktatói, miről is szól a darab?

Johann Wolfgang Goethe 60 éven keresztül írta főművét, a Faustot. Ez a darab egyszerre tekinthető pályája csúcspontjának és szintézisének. Műfaja drámai költemény (vagy emberiség-költemény), amely jelzi is számunkra, hogy bár drámai formájú műről van szó, nem sorolhatjuk egyértelműen a drámai műnembe, így színpadi előadása is különböző problémákat vet fel.

Mindenekelőtt a Faust túl hosszú ahhoz, hogy bármilyen színház csak úgy egyszerűen színpadra állítsa. Igaz, hallani néha napokig tartó, kísérleti jellegű előadásokról, de úgy vélem, gyakorlott színházlátogatóként legtöbbünk gyomra görcsbe rándul arra a gondolatra, hogy két és fél napos pörformanszokat kelljen látogatnunk. A legtöbb színházhoz hasonlóan a veszprémi Játékszín is úgy döntött, hogy inkább határozottan meghúzza a darab szövegét, és egy körülbelül 1200 soros, zanzásított produkciót kínál fel a nézőközönségnek. Ilyen esetekben természetesen a dramaturgnak és a rendezőnek kell odafigyelnie, hogy a rövidítés ne menjen az érthetőség és élvezhetőség rovására.

No de félre a dramaturgiai problémákkal, lássuk, miről is szól valójában a darab. A Faust alapkonfliktusát Isten és a Sátán vetélkedése adja, mely a halandó emberi lélekért, közvetve a Teremtés érdemeinek birtoklásáért folyik, csakúgy, mint például Az ember tragédiájában. A kíváncsi, tudásvágytól áthatott emberi lélek ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy engedjen a gonosz csábításának (mindnyájan emlékszünk Darth Vader nagyúr esetére). A középpontban tehát egy Isten és Mefisztó közötti fogadás áll, melynek tétje Faust, az Ember lelke.

Mefisztó már a darab elején szerződést köt az életéből kiábrándult Fausttal, miszerint ha sikerül őt a tökéletes boldogság állapotába juttatnia, megkapja halhatatlan lelkét. A darab ezután kísérletek sorozatát írja le, melyek során Ember és Sátán együtt próbálják kitalálni, mi tehet maradéktalanul boldoggá egy gondolkodó embert (homo sapiens sapientis). Faust a boldogság kulcsát végül az emberiség érdekében való tevékenységében találja meg, így gyakorlatilag jótéteményei által kárhozna el – ha közbe nem szólna az isteni gondviselés. Faust nem válhat Mefisztó áldozatává, mivel minden tévelygése ellenére lelke a jóra törekedett, ami elég a megváltáshoz.

Goethe egy valóban élt tudós történetét dolgozta fel, aki a néphit szerint összeszűrte a levet a gonosz, földöntúli erőkkel, de eltérve a hagyománytól Faustból romantikus hőst farag, aki a tudásért mindent feláldozna, de pontosan ezáltal találja meg az üdvösséghez vezető utat.