És akkor jöttek fényes divatok és megmutatták, hogy kell ünnepelni a Szerelmet. És kitaláltak mindenféle rítusokat, hogyan és mit kell tenni ahhoz, hogy „világiasan” ünnepeljük a Romantikát. És elárasztották a boltokat csodaszép-giccs-picurikkal és lett nagy virágözön.

És akkor most írni kellene valamit a Szerelemről, így február 14-e közeledtével. És szenvedek, mert nehéz szavakat találni erre a témára. És jó lenne elkerülni a közhelyeket, mert abból kapunk eleget úgyis.

...és eszembe jut: amikor először láttam, amikor először vágtunk neki együtt a hajnalnak, amikor először írt nekem. Mindössze négy szót, de azt csak nekem és olyan boldoggá tett, hogy erre inni kellett. De sokat. És eszembe jut még az is: amikor először hívtam el színházba és akkor már mind a ketten tudtuk a dolgok-állását, csak mégsem akartunk ajtóstul rontani… és aztán csokit majszoltunk hazafelé az úton. És először hívott el moziba, aztán hosszan beszélgettünk világot megváltó dolgokról...

...és most még szokatlan a „tartozás” ruhája, csetlünk-botlunk, és ettől a szégyenlős-félszegségtől válik az egész tündérivé...

...és most még nincs szükségem a „február 14-ei figyelmeztetésre”, a látványos rongyrázásra. Most még mindent megvennék, megmutatnék, felfedeznék, odaadnék... Neki…minden nap...

Aztán szép lassan eljön az az idő, amikor majd rajtunk is kopottan lötyög a „tartozás” ruhája, és bizony jól fog jönni, az a „februári 14”...

... és most el akarom hinni, hogy boldog vagyok, hogy úgy vagyok „ahogy köll”, Valentin nap ide vagy oda.

(Mindenesetre becsomagolok egy dobozka Romantikát péntekre...)