Immár ötödször hallhattuk Orbán Viktor országértékelő beszédét, így február környékén a Vígadóban. Azonban ez az alkalom most eltért néhány dologban az előzőektől. Ezt a beszédet nem miniszterelnökként mondta el, így ennek tartalma – természetesen – nem fukarkodott a bíráló megjegyzésekkel.

Az ex-kormányfő a választások óta viszonylag ritkán szerepel a nagy nyilvánosság előtt, de ha előbukkan, azt mindig nagy felhajtás kíséri. Most sem volt ez másképp. A beszédet közvetítette a Magyar ATV és természetesen a Hír Televízió is. Utóbbi egy órával később meg is ismételte – hátha valaki nem látta…

Orbán először Az Európai Unióról szólt. Sok érvet hozott fel ellene, de hangsúlyozta, több érv szól a belépés mellett. Kíváncsi lettem volna, mik ezek, de ebből egy sem hangzott el. Kifogásolta, hogy a jelenlegi kormány leállított egy csomó olyan projectet, amiket még ők indítottak el. Említette a Széchenyi tervet, az autópálya-építést – ahogy ők gondolták –, a családtámogatást – az ő elképzeléseik szerint –, vagy a státustörvényt. Igaz. A Medgyessy-kormány ebben (is) sokat tanult elődjétől. A végén epésen megjegyezte, hogy ha a jelenlegi kabineten múlt volna, akkor elbontották volna a hidat Esztergom és Párkány között, és húsz méterrel odébb felépítették volna. Csupán egy dolgot kérdeznék: ők mit csináltak a Nemzeti Színházzal?

Bírálta a kábítószer törvénytervezetet, miszerint túl liberális. Védelmébe vette Járait és az erős forintot, szólt a gyárbezárásokról. Nem tudom, hogy ez utóbbit ők hogyan kerülték volna el, ha kormányon maradnak.

Természetesen a bírálatból kijutott a 94-98-as periódusnak is, nem hagyta ki a Bokros-csomagot most sem, és már megint egyenlőségjelet tett a régi pártállami kormányok és a jelenlegi szoci adminisztráció közé. Én már állatira unom a kommunistázást. Valami mást kellene helyette kitalálni, ez már avítt. Aztán folytatódott a demagógia: nem lett kevesebb a polgári mandátumok száma, (de sajnos ez nem volt elég májusban), a mostani idők mércéjét az előző négy év mércéje adja, (így van, de ez érvényes volt az Orbán-kormány alatt is) vagy az első nyolc év nem volt elegendő sorskérdések rendezésére. (A nyolc helyett én tizenkettőt mondanék, de az utóbbi tíz hónapban sem látom semmi jelét ennek.) Azért azt hozzátette, válság még nincs. Megnyugodtunk.

A beszéd végén a polgári oldal teendőit sorolta. „Egy vérből vagyunk, te, meg én.” – idézte Mauglit a Dzsungel könyvéből. Szomorú, hogy ezt csak a maga oldalára értette. Még mindig két Magyarország van Orbán szerint. És már megint focipályának képzelte azt: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok – fejezte be gondolatatit.

Ha valaki figyelte Orbánt, akkor egy tökéletesen felépített, szellemes monológot hallott, amiben a gyűlöletnek még a szikrája sem lobbant fel. Az említett kifogások mellett nagyon értékes gondolatokat hallottunk értékekről, emberi sorsokról, életszínvonalról vagy a tanulásról. Jó volna, ha Orbán Viktor most már bemenne a parlamentbe, és ott vitázna Medgyessy Péterrel. Ja, hogy miért csak az utolsó bekezdésben említettem a pozitív gondolatokat? Elnézést, ez az írás egy bírálat volt.