Öreg rockerek régi bluesokat, rock and rollokat nyomnak. Azonban ez már senkinek sem kell. Újítani kéne. A Főnök kitalálja, menjenek le „bunkóba”. A dolog bejön, az ifjúság felfedezi őket, felmásznak a csúcsra.

Nagyjából ennyi a története az első és mindmáig egyetlen magyar rock and roll filmnek, a Kopaszkutyának, amit néhány napja láthattunk a Filmmúzeum csatornáján.

Azonban nem lenne az alkotás ennyire maradandó, ha csak erről szólna. Korrajz a nyolcvanas évek eleji Magyarországról, amikor a hosszú hajat már nem üldözték (bár elragadtatva sem voltak tőle), virágzott az illegális valutakereskedés, kezdték szép csendben az árakat emelni. Lehetett nyíltan beszélni intézeti gyerekek sorsáról, társadalmi jelenségként kezelték az – igaz – addigra már hanyatló csöves korszakot.

A filmkockákon láthatjuk a budapesti külvárosi „romantikát”: a tornácon fejkendős, öreg néni eteti a macskákat a buktasütés után, sintérek kutyákat üldöznek, füstölnek a gyárkémények. A rockzenészek nem különösebben gazdagok. A lerobbant bérlakások, vagy a villamossal való közlekedés ezt bizonyítja.

Persze csak látszat, hogy lemennek bunkóba. Dalaikban azokról az emberekről szólnak, akik a társadalom perifériáján állnak.

Aztán őket is eléri az annyi zenekarra jellemző széthúzás: amikor kiderül, hogy a Főnők nem intézte el a tévés szereplést, a banda egy kiadós verés után kirúgja.

Szomjas György filmjében ezt a zenekart a Hobo Blues Band személyesíti meg, Schuster Loránttal, a P. Mobil vezetőjével megerősítve. Bár, ahogy már mondtam, kezdett a Kádár-korszak puhulni, Hoboék dalait nem tudta a rendszer lenyelni. A Kopaszkutya, a Farock vagy a Torta nem jutottak át a Sanzonbizottság szűrőjén. Bár a film mehetett a mozikban, a betétdalokat tartalmazó lemez akkor nem jelenhetett meg.