Miféle szócsel ez a foncsor? Mintha azt mondanád, facsari, esetleg felfokozottabb érzelmi tónusban: szarifacsari. Pedig hát a foncsor maga a blokád. A világ megfelezése. Ráadásul a világ visszaadásának illúziójával.

A foncsorozott üveg a tükör. Az üveg, amelyen ahelyett, hogy átlátnál, visszaköszön az innenső oldal. Pedig kétséges, hogy mindig azért bámulunk a tükörbe, mert a kerek-egésznek ezen felére vagyunk kíváncsiak. Erre döbbenhet rá, aki észreveszi: na, most kap frászt a foncsor, a talmi ragyogás hold-hidegén mégis egy igazi napfolt forró árnyéka kínál pengevékony átlátást a túlsó oldalra.

A télnek, a fagynak, a hidegnek vagy a szélnek lehet foga. Ezek kimutathatják a foguk fehérjét. Foncsor-hideg. Foncsor-fehér.

De vajon lehet-e foga a Napnak? Talán haraphat a Nap?

Ez is egy foncsorfrász.

Máshogyan megközelítve: oka van annak, hogy az állatias fegyvert, a fogat ártó természeti, társadalmi jelenségeknek növesztett örök képzeletünk. Ott van az idő. Az idő vasfoga. Ki nézne szembe lelkesen a mulandósággal önmagában; ki fogadná szívesen a szürke telet, a tagjainkat gémberedetté tevő zimankót. Bezzeg a Napot szeretjük állandónak, melengetőnek és főleg a szent fény hordozójának tudni.

A hagyomány korában, a távoli és közeli múltban született profán és szakrális, bumfordi és magasztos ábrázolások ezreit néztem át a Nap fogát keresve. Ott ragadtam a keresésben. A Nap, a derű, a hévcsillag, a szent fény égi, koronás fője pedig rendre pufók arccal, lobogó hajjal, szakállal és arany mosollyal tekint alá fenségesen. Foga, ha van, a földiek helyett másra feni. Hát, ezért foncsorfrász, amikor a napfénnyel kacérkodik a tükör: annak akar visszabeszélni, akitől már jóval előtte elnémult.