Nem vagyok ideges. Ez csak a látszat. Kizárólag a tüskéim állnak égnek az egésztől. Semmit nem értek, és még jól át is vertek, azt hiszem. A tavalyiak azt mondták szép, meg jó lesz minden. „Ez a szeretet ünnepe!”(a „két ágon járó bokrok” gyökere), vagy mi a szösz. Nem elég, hogy ők sem jöttek vissza az erdőbe, de most már én sem reménykedem semmiben. Azt mondták, a Jézuska hoz majd engem, most már a Télapu. Azt ígérték gyökerestül visznek el, erre jól kivágtak. Fenyőnek lenni nem jó biznisz, azt hiszem…

Pedig tavaly mennyit álmodoztam arról, hogy majd engem is elvisznek ezek a fura, „két ágon járó bokrok”! Tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, hiszen nem véletlenül álltunk olyan szép sorban egymás mellett a hegyen mi, a kivételezettek. Évről évre elvitték az előttünk állókat, mígnem idén felnőttünk a feladathoz végre. Mertünk nagyok lenni! Jöttek is értünk, bár elvágták a gyökereinket, a szent cél érdekében hagytuk, és nem dőltünk se jobbra, se balra, csak előre.

Jól pofára is estünk, azt hiszem, mert a „kétágasok” flegmán mustráltak minket a „keménymezőn” az odvaik között. Ahová meggyalázva, meztelenül, megkötözve érkeztünk, mint a rabok. Összeborulva, remegő ágakkal hallgattuk, ahogy „ezek” veszekednek rajtunk, anyáznak, aztán durván kirántva egyikünket, másikunkat, a régeltűnt társaink hamvait adják értünk cserébe.

Én egy „zajrázó” hátára kerültem, jól összekötöztek vele, aztán elvittek az odvukba. Még nem tudtam, mi vár rám. Egy kötélen húztak fel idáig, miközben többször a falnak csapódtam. Aztán addig farigcsáltak, míg ijedtemben ki nem húztam magam, és meg nem álltam gyökerek nélkül. Pedig jól teleaggattak mindenféle izével, amiket nehéz tartani, mert az egyik oldalt jobban megrakták. De most már mindegy. Ezt a meleget nehezebben viselem.

Mindenesetre lehet valami ebben a „szeretet” dologban. A „kisbokrok” nagyon édesek, most is itt ülnek, és bámulnak. A nagyok nem káromkodnak, már abban is megállapodtak, hogy a Jézuska hozott, és nem a Télapó, ezért a kicsik nem nézhetik meg a „villódzó dobozban” az „amcsifimet” (pedig engem érdekel, hogy az mi). Már azon sem aggódnak, hogy a „zajrázó” fejét betörték, aztán a másik „kétágasét” is. Ülnek a sok csillogó, sípoló, rezgő, puha, tarka izéjük között, és néznek engem. Azt hiszem, azt hiszik boldogok… Nem is olyan rossz fenyőnek lenni!

Csak a gyökereim… Mi lesz velem nélkülük?!