A Művészetek Házában Balázs Attilától megismertünk egy lehetséges íróvá válós történetet, és megtudtuk azt, hogy mi miatt nem költözött ki egész családjával Argentínába, holott szeretettel hívták.

Balázs Attila, az Újvidéken élő fiatalember az Új Symposionban kezdte írói pályafutását, saját bevallása szerint azért, mert a társaság jó volt, „ingyen viszont nem lehetett ott lebzselni”. Ezért írni kellett. Sok sör fogyott a csapatban, vallja be nekünk, mielőtt beismerné, hogy ha idefelé is lecsúszott volna egy, jobban menne neki a beszéd. Ezt kimondva, mintha tényleg megivott volna legalább egy felest, mert nyugodtabbá vált.

Miután magában összeszámolta, milyen kevés író is van a világon, eldöntötte ír egy regényt, amilyet ő szeretne olvasni, s aminek elkészülte után büszkén sütötte magára azt a bizonyos keveseknek megadatott bélyeget: „Író vagyok!”.

A sikerrel pedig együtt járt egy nagyon jelentős honorárium is, amire Bozsik Péter (beszélgető-partner) tolmácsolásában derült fény. Ezek után határozta el a fiatal házaspár, irány az Amerikai Egyesült Államok, konkrétabban az első elérhető járat.

Kiderült Balázs Attiláról, hogy „nem is annyira gerinces”, hiszen eltávolítása – politikai erők hatására –, és öt éves száműzetése mellett azért a felesége révén nem voltak anyagi gondjai, és mint mondotta, volt ideje írni.

A Balkáni háborút kamerával a vállán nézte végig, miután elfogadta a Panoráma főszerkesztőjének, Chrudináknak a felkérését. Visszatekintve úgy érzi, a háború után már nem tudna semmiségekről írni.

A végén ízelítőt kapott a közönség, milyen is az újvidéki nyelvi közeg egy „hozzáértő” felolvasásából (jó volt, de biztos vagyok benne, hogy saját magában az ember jobban érezné).

Ui.: Jajj, majd elfelejtettem. Balázs Attila a feleségének: „Te, nem megyünk Argentínába? – mire a feleség: „Nem.”