Mihályi Rozália csókját a homlokán viselő vakon ügető lovas a honi éjszakában, Istenhez hanyatló árnyék az istentelenségben, a borzalmak tiport országútján egyedül ember az embertelenségben, űzött magyar a fajok cirkuszában, Messiás az Idő rostájában. Ady Endre 125 éve született – a feledés időszaka után most megpróbáljuk újra felfedezni.

Miért mondom mindezt? Pár hónapja, a nagy évezredforduló körül kialakult hisztérikus hajcihőben értő, szakavatott irodalomtörténészek, irodalmárok kiválogatták a múlt évszázad tíz legszebb magyar versét. (Már az elgondolás is hülyeség…) Ady költemény nem került a „legszebbek” közé – persze mi az, hogy legszebb? Esztétikailag szép? Tartalmilag tökéletes? Verstanilag megkérdőjelezhetetlen? És az ítész individuuma mennyire számottevő?

Ady már életében is megosztotta a közvéleményt; csak imádni vagy gyűlölni lehetett. Középút nem létezett. Elfogadni nehéz. Miért? Mert ember volt. A poeta doctusok, a homo aestheticusok között poeta instinctusként, ösztöníróként alkotott. Értelmezni könnyű és nehéz. Miért? Az aktuálpolitika a XX. században mindig kiemelt, hangsúlyozott életművéből számára megfelelő motívumokat. Így lett Adyból az I. világháború után tragikus sorsú magyar istenes és nacionalista költő, a II. világháború után pedig a forradalom kozmopolita poétája. De hagyjuk a „mindentudó” értelmezést a kultúrpolitikára és az irodalomtörténetre.

Lássuk Adyt az éjszakában a füstös kávéház asztala fölé borulva, amint épp a márványasztalra írja versét! Lássuk a női csukák gyűrűjében, lássuk az egyetlen asszony karjában, lássuk az elbocsátás komor pillanatában! Lássuk Párizsban, Szent Mihály útján, lássuk lehulló kőként a magyar ugaron! Lássuk, amint kívül marad az írástudók árulásán, amint rettegve gondol a jövőre, miközben mások a korabeli agymosás hatására a megtisztító háborúról beszélnek, írnak. Lássuk hitetlenül hívőnek, Istenhez hanyatló árnyéknak! Lássuk magyarnak és kozmopolitának, úrnak és forradalmárnak! Lássuk vadnak, gőgösnek, dacosnak és alázatosnak! Lássuk!

Nem járunk Ady kötettel a zsebünkben (ez oké), este benyomjuk a tevét (ez már kevésbé), nézzük az aktuális butítást, Zsanklódfandamm, Májklcsén, Vóker, Rambó, Mónikasó, Bigbráner és társai szellemi szárnyalását. Álljunk meg pillanatokra, lapozzunk a verseskötetbe. Ady ma újra (és újra, és újra) aktuális, újra él és kiált másért – és nem eltévedt lovas.