Mi lett volna, ha …?

- A lé, meg a Lola -

A minap kézhez kaptam a Metropolisz Filmklub meghívóját, miszerint a Séd mozi kamaratermében A lé meg a Lola c. kultuszfilmet tűzik műsorra. Derengeni kezdett valami… mintha főiskolai filmtörténet tanárom „kötelezők listáján” találkoztam volna már e címmel. Természetesen akkor nem figyeltem oda rá.

Most két dologtól piszkálva ültem be az amúgy kulturáltnak nem mondható filmszínház kistermébe. Az egyik, amire kíváncsi voltam: mit tudhat ez a film, hogy keresztezi folyton az életem? A másik: Vajon örökké sírásra álló szájú veszprémi kultúrtársaim közül hányan lesznek jelen?

Büszkén írhatom le, szép számmal voltunk, ha a (kb.) 20 ember annak nevezhető.

De térjünk a filmre. Aki zaklatottan rohanni akar szellemben, filmben, annak szívből ajánlom e remeket. Mert Tom Tykwer akaratlanul is kultuszfilmet kreált a Lé meg a Lolaval. A laza kis ötletből kinövő komplett film mára a német mozi cégére lett.

Tykwer új utat nyitott meg a filmtörténelemben és felküzdötte magát a legkeresettebb európai rendezők sorába. Tökéletesen ragadta meg a korunk multiplexes-habkönnyű-trendi igényvilágát és tuszkolta bele a Véletlenek lombikjába. Könnyed eleganciával csomagolt a film „tényleges mondanivalója”, miszerint véletleneken múlik az életünk, gondoljunk csak a mindenki számára ismerős „mi lett volna, ha…” mondatainkra.

Lé meg a Lola három variációval lep meg minket egy témára. Lola három esélyt kap, háromszor variálhatja kedve szerint az alaphelyzetet. Mint a mesékben. Az emberi élet határvonalai ezáltal elmosódottá válnak, ami azt eredményezi, hogy nem tudjuk komolyan venni a történetet. De ez talán nem is baj.

Itt nem a sztori a lényeg, nem is lehetne az, hiszen maga az elbeszélés módja eleve kizárja a történet lekerekítését. A film újszerűségét pontosan az adja, hogy a történetmondás szabályait hágja át azáltal, hogy mindig újra kezdi, és minden lehetséges verziót kipróbál. A filmben használt „eszközök” (zene, látvány, színek, vágás) fontosabb „benyomás keltők”, mint maga a történetszövés vagy a szereplők. Ezek által válik a „Lola” lüktetővé, kellően (kelletősen) vaddá, tébolyulttá.

Tom Tykwer filmje messziről integet a filozófia kocsmájában ülőknek, és hanyag eleganciával csókolja arcon a Természetességet és az Egyszerűséget. Valószínű akkor ártanánk legtöbbet a „Lolával” kibontakozó viszonyunknak, ha nagyon komolyan akarnánk venni.

Rovat: