Sok-sok év és hányatott sors után az idén nyáron újra a Balaton vízét szelte a jövőre kilencven éves Jókai-hajó. Az első szezonja végén tulajdonosával, Vanyolai Sándorral beszélgettünk az utolsó napsütéses napok egyikében.

-A balatonfüredi mólón sétálgató emberek mindig összesúgnak, mutogatják egymásnak, mesélnek róla, többen csakis miatta látogatnak el ide. Mi olyan különleges ebben a hajóban, vagy talán a történte az?
-Elsősorban a története és a megjelenése. A szokványostól nagyon is eltér a külseje, nem fehér mint a legtöbb hajó hanem sötétzöld. Ha lehet egy hányatott sorsú hajóról beszélni, akkor a Jókai az. 1913-ban épült és 1980-ig teljesített szolgálatot a Balatonon, amikor kiselejtezték. Elhajózott a Tiszára, ahol egy darabig álló presszó-hajóként szolgált. Egy árvíz alkalmával partra került, s több évig úgy állt ott, hogy a fara víz alatt, az orra pedig a parton volt. Majd két vállalkozó megvásárolta és elvontatta Tiszalökre, ahol nekiláttak felújítani, de félbehagyták. Ismét több évig ácsorgott egymagában, gazdátlanul, elrozsdásodva, amikor megvásároltuk.

-Mondhatni, első látásra szerelem volt?
-Nem lehet egy hajónál szerelemről beszélni, mi a családommal a hajózásnak köteleztük el magunkat. Tizenkét éve van saját vállalkozásunk, de már 1968 óta a hajózásban dolgozunk, először a tengeren, majd a Balatonon. Természetesen megdobogtatja az ember szívét egy hajó, de a családomban ezzel mindenki így van. A feleségem, amikor először meglátta a Jókait menni a Tiszán, könnyek potyogtak a szeméből. Megértem, hiszen a hajótest annyira kecses, és gyönyörű, nincs hullámkeltése, a partról nem lehet látni, hogy áll vagy megy a hajó.
-A két hajóból a Jókai a kedvenc?
-Mind a két hajó kedvenc. A másik, a Balaton 1957-ben épült a balatonfüredi hajógyárban, ő is balatoni hajó, 1994 óta van velünk.

-Visszatérve a Jókai történetére, a megvásárlása után is elég hányatott sorsa volt, míg végül újra a Balatonra került.
-Annyira hányatott, hogy ha most visszagondolok rá, talán el sem hiszem, hogy mindez megtörténhetett velünk. A megvásárlása után a hajót rögtön rendbe hoztuk, felújítottuk, ám még azon a télen, akkora hó esett, hogy belepte a hajót, két hétig a környékére sem lehetett menni. Tavasszal jött az áradás, ami megrongálta a zsilipkamrákat, így mielőtt még nekiálltak volna javítani, amíg még lehetett gyorsan le kellett hajóznunk Tiszalökről. Szegedre mentünk gondolván, hogy a jugoszláv háborútól függetlenül, a lerombolt hidak mellett átengednek a határon minket, és Újvidéknél áthajózhatunk a Dunára. Ez azonban csak hiú ábránd volt, szóba sem álltak velünk. Még a Ferenc-csatornát sem használhattuk.
-Mindenképpen vízen akarták hazahozni?
-Akkor még igen. Én hajlottam arra, hogy a szárazföldön vigyük át a hajót a Tiszáról a Dunára, de a tervező nem engedte. Azt mondta, egy ilyen öreg szögecselt hajótestnek, mint a Jókainak, óriási veszélyt jelent a megemelés, majd a közúti szállítás, végül az újbóli vízre tétel. Az egyetlen lehetséges útvonal terv az volt, hogy lehajózunk a Tiszán, majd Újvidéknél föl a Dunán, végül a Sió csatornán keresztül a Balatonba.

-Hogy jutott el végül a hajó a Tiszáról a Dunára?
-Valamivel később minden kapcsolatunkat felhasználva, sikerült engedélyt szereznünk a jugoszláv hatóságoktól arra, hogy a lerombolt hidak mellett, elsőként a Jókai hajó mehessen át. Ekkor már több mint egy évet állt Szegeden, illetve Algyőn. Azon a tavaszon boldogan utaztam le hozzá, hogy most már hajózhatunk. Ám a Tiszán akkora árvíz volt, hogy előbb nem találtuk, hogy hol is van kikötve a hajó, majd csak csónakokkal tudtuk megközelíteni. Ismét maradnia kellett, hiszen nagyon magas volt a folyó, a hidak alatt nem fértünk volna el, egyébként is hajózási zárlatot rendeltek el. Folyamatos kapcsolatban voltunk a vízügyi igazgatóság szakembereivel, akik biztosítottak minket arról, hogy van a Balatonban annyi víz, hogy a Sión probléma nélkül áthajózhatunk. Következő év májusában végül elindultunk a hajóval. Jugoszláviában kisebb problémáink akadtak, hiszen a hajóra kitűzött magyar lobogónak nem nagyon örültek, próbáltak többször is keresztbe tenni, úgy Zentán, mint Újvidéken, de aztán átértünk a Dunára. Azonnal hívtuk a vízügyi igazgatóság szakembereit, hogy érkezünk, biztosítsák a vizet a Sió csatornába. Közölték, hogy a Balatonban olyan alacsony a vízszint, hogy nem tudnak vizet adni. Ennek már három éve, azóta sem volt a Sió-csatornába hajózási vízeresztés. Idén úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, a hajó állaga már így is nagyon sokat romlott az ácsorgásban, s addigra már minden felszerelésére, elektromos berendezésére elvesztette a garanciát. Úgy véltem, esély sincs arra, hogy a Balaton vízmagassága a közeljövőben eléri a kívánt szintet, ezért úgy határoztunk, elhozzuk szárazföldön. A rengeteg megfizethetetlen árajánlat között csak pár cég segítségére számíthattunk (BudaTrans, Mahart). A hajót öt méter magasságig vissza kellett bontani, hogy közúton szállítható legyen. Három éjjelen át hoztuk, a trélert a szállítócég nyolc alkalmazottja kísérte gyalog, akik útközben sorban emelgették a villanyvezetékeket, hogy elférje a hajó alattuk. Mi, az ÉDÁSZ, és a rendőrség emberei is a különös konvoj kísérői voltunk. Az utazás még így sem volt probléma-mentes: defektet kapott két kerék, eldurrant egy gázolajcső, és hasonló apróságok. Végül megérkeztünk Siófokra, ahol újra felépítettük a hajót, ami már a vízen futott be a balatonfüredi kikötőbe.

-Várták, megünnepelték?
-Zárt családi körben ünnepeltünk, rajtunk kívül senki nem várta. Mi a feleségemmel és a fiaimmal Siófokról jöttünk a Jókain, fenn voltunk a kormányállásban, én vezettem. A másik hajónk, a Balaton jött elénk ki a vízre, nagyon megható volt, ahogy a kis zömök testével, turcsi orrával túrta a vizet, és rajta a tábla, hogy Isten hozott Jókai. Ennél több nekünk nem kellett.

-Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy feladja?
-Őszintén, voltak ilyen pillanatnyi elmezavaraim. Ma már joggal pályázhatnám meg a világ leglassúbb hajójának tulajdonosa címet, hiszen kicsi országunk határain belül összesen négy év kellett ahhoz, hogy a Tiszáról a Balatonra kerüljön a hajó. Végül is az a fontos, hogy teljesült a nagy álmunk, s a Jókai újra a Balaton vízét szeli.
-Mennyibe került mindez, a hajó megvétele, többszöri felújítása, és hazaszállítása önnek, és a családjának?
-Ha erre a hajóra nézek, soha nem az jut eszembe róla, hogy mennyibe is került. Azt nem lehet pénzben kifejezni, hogy mennyi volt az erkölcsi veszteségem azáltal, hogy negyedik szezonban hirdetem meg a hajómat, úgyhogy nincs itt. Ezt nem lehet anyagiakban kifejezni. Az biztos, hogy nagyon sok pénzbe és erőbe került, és hogy nem ment rá a vállalkozásunk az csak a családom nagyon előrelátó gazdálkodásának köszönhető. Érthetetlen, hogy hogyan tudtuk túlélni.

-Jelentősen megváltoztatták a hajó külsejét? Felismerhető benne az eredeti Jókai-hajó?
-Saját elképzeléseink szerint építettük át. Csak a színe eredeti, a sötét-zöld arany betűkkel méltóságot és egyéniséget kölcsönöz a hajónak. Persze volt, amin nem lehetett változtatni. Büszkén mondhatom, hogy a hajót a vendégeink igényeinek megfelelően alakítottuk ki, új hajómotort és egy különleges banánformájú hajócsavart kapott. Átalakítottuk, mert a Jókai-hajót eredetileg tömegszállításra építették, mi pedig elsősorban vendég-centrikussá kívántuk tenni. Már nem is ismerhető már fel benne az eredeti hajó.

-A Balatonon merre és az idén még meddig jár, minden kikötőben ki tud kötni, még az alacsony vízállás ellenére is?
-Én nagyon szeretném ha még az idén bemutatkozna a hajó minden balatoni kikötőben, hogy lássák, megismerjék. Ha már minden készen lesz rajta, és nem lesz nagy utasforgalom sem, akkor behajózzuk a tó összes kikötőjét, s kicsit megmutatjuk magunkat. Talán ezzel az 1,80 méteres merüléssel még sikerülni fog. A Jókai-hajó különben a Balaton befagyásáig jár.

(A Népszabadság közép-dunántúli régiós mellékletében megjelent írás teljes kézirata)