Vitathatatlan, hogy Horváth Charlie hosszú évek óta hazánk legnépszerűbb – és az egyik legjobb – énekese. Ez azonban nem volt mindig így. A megérdemelt siker csak a kilencvenes években köszöntött be. A miértről és más dolgokról beszélgettünk az énekessel öltözőjében.

– Öreg rókának számítasz a hazai rockszakmában. A hatvanas évek óta reflektorfényben vagy, de a siker korábban nem igazán jött el. Amikor Tátraival ismét szövetkezve a kilencvenes években hosszú idő után újra előbukkantál, kamatostól kaptad meg a közönség elismerését. Mit gondolsz, miért?

– Sokat gondolkodtam én is ezen a dolgon. A korai időkben először az Olympiában, aztán Tátraival a Generálban játszottam. Nagyon hittünk a Generálban, de akkor valahogy megállt az idő. Nem csak nekünk, mert akkor mindenki a feladás előtti állapotban volt. Sok zenekar próbálkozott abban az időben, és valahogy semmi nem működött. Lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokra számítottunk. No akkor én hosszú időre elmentem. Ennek a comeback-nek a pontos okát nem tudom. Amikor visszajöttem, és elkezdtünk Tátraival újra együtt dolgozni, nekem is volt részem a zenekari munkában. Nem voltam erőszakos, inkább illeszkedtem a zenekarba, minthogy az én fantáziámat érvényesítsem. Talán ezért sikerült a Tiborral ezt a stílust kialakítani. A szóló korszaknak az eredménye pedig talán a szerencsének is köszönhető, de annak is, hogy jól választottam zenészeket.

– Régebben a rockot lekezelték, valami nyugati csökevénynek, fésületlen zenének tartották. Véleményed szerint a rendszerváltás óta mennyire elismert a műfaj? Néhány éve állami kitüntetésben részesültél.

– Az egy teljesen váratlan dolog volt, mégis úgy gondolom, a szakmának az a része kapta ezt meg, akivel együtt dolgoztam, szóval kaphatta volna ezt a zeneszerzőm, vagy a szövegíróm is. A rockzene pedig mára már kifésülődött és átalakult. Rockzenészek dzsesszistákkal játszanak együtt, abszolút mértékben fúziónálódott minden. Miles Davis popzenét játszott, Orszáczky Jackie rengeteg féle zenét kipróbált, a Metallica szimfónikus zenekarral lépett fel. Ma az játszik kimondottan rockzenét, aki nem tud mást. Ez nem szégyen, mert sok ilyen világsztár van. A blues is fúzionálódott a dzsesszel.

– Te is megpróbálkoztál mostanában a dzsesszel…

– Ezt sokan félreértik, tudniillik én nem lemezt csináltam, hanem összehoztam egy klubzenekart egy exkluzív csapatot. Öltönyben, elegáns helyeken játszottunk, tiszteletet adva azoknak az embereknek, akik komolyan befizetnek egy ilyen műfajra. Természetesen nem ingyen csináltam… rengeteg munka volt benne. Teljesen új anyaggal két és fél órás programot hoztunk össze. Az első fellépés olyan jól sikerült, hogy a második előadásra kivittünk egy keverőpultot, magnókat, és sávonként mindent felvettünk. Aztán egy jó két hét múlva visszahallgattuk… és kiadtuk lemezen.

– Mostanában nem jelent meg Tátrai Band lemez. Mikor dolgoztok megint közösen Tátraival?

– Már több mint három éve nem készítettem lemezt Tibivel. Nem jelentkezett tőlük senki ez ügyben, bár nyáron voltak közös koncertek Pécsen és Budapesten. A Tibusz mostanában nagyon elfoglalt, hiszen a nyáron a Szűcs Antal Gáborral adott ki egy latin gitár lemezt, ami nagyon bejött nekik Most ezzel járják az országot. A Tátrai Band-ben is nagyon nehéz az egyeztetés, mert mindenki ezer fele dolgozik. Szerintem fel kéne venni egy nagyon jó anyagot és lenyomni egy olyan, jól reklámozott turnét, ahol a zenekar gázsija nem a belépőkön múlik, hanem a szponzorokon. A zenekar ezt érdemli.