Egy egyszerű kiállítás megnyitónak indult. Elrendezték a képeket, elkészült a svédasztal, a meghívottak nézelődtek, a szervező izgatottan lépdelt fel és alá. Majd hirtelen belépett ő: a művész. A művész, akit nem kértek fel alkotásra. A művész, aki csak annyit mondott: „Nyaljatok csak egymásnak!” és távozott...

Egy egyszerű kiállítás megnyitónak indult. Jövőkép. 12 kortárs festőművész mutatta meg gondolatát a jövőről. Aztán belépett a művész, aki itt él köztünk. Az igazi művész, városunk jellegzetessége. Kiköpött Napóleon. Legalábbis ott és akkor úgy tűnt. Keze a zsebében. Peckesen lépdelt. Kicsit gyorsan. Mögötte a csaja. Rohantak. Végig a kiállításon. A művész megállt egy kép előtt. Végre! Végigmérte, majd szólásra nyitotta a csöppnyinek nem nevezhető száját: – Ez túl zöld! – és továbbrohant. Mögötte a nője. Alig kap már levegőt t’án. Mégis robognak. – Ez szar! – kiáltja a Művész, ahogy egy másik helyi festő alkotása előtt elszáguld. S mielőtt még végképp elhagyná a terepet, odakiáltja a többi művésznek: - Nyaljatok csak egymásnak!

Kintről még halljuk, ahogy éppen azt mondja: „Utálom a magyarokat!” Utálja? Utálja. Ezek szerint. Megteheti. Ő dolga. De miért? Azért mert nem kérték fel, hogy ő is alkosson 12 társával együtt? Nyilvánvaló. Sajnálatos. Sajnálni mégsem fogom ezért. Maximum azért, mert ilyen. Ilyen, de legalább ő itt volt. Megmutatta magát. Igaz, úgy, ahogy más nem. De itt volt. A többiek? A többi alkotó? Sehol (egy bübüs művész kivételével) Derogál nekik olyan kiállításra elmenni, ahol nem ők a kiállítók? Derogál. Úgy tűnik legalábbis. Sajnálatos.

Pedig csak egy egyszerű kiállításnak indult...