A korábbi időszak kalandozásai után Gary Moore tavaly megjelent lemezével, a Back To The Blues-zal visszatért a blues muzsikához. Az ír gitáros az előző években először a tiszta rockzenének szentelt egy lemezt, (Dark Days In Paradise, 1997) majd 1999-ben elkészítette Different Beat című albumot, melynek némelyik, a Prodigy-re emlékeztető darabjától én a falra másztam. Azért a kísérletezésnek is van határa...

Néhány hete újabb (természetesen blues) lemezzel rukkolt elő, Scars címmel. Gary Moore- tól megszokhattuk, hogy gondosan hangszerelt, fúvósokkal, női vokalistákkal dúsított dalokat játszik, amelyek nagy műgonddal hangszereltek. Most ennek nyoma sincs. Darrin Mooney dobos és Cass Lewis basszusgitáros társaságában trióban nyomja végig az albumot, de olyan energiával és keménységgel játszanak, ahogy Jimi Hendrix tette az Experience-szel a hatvanas évek végén. Mindjárt a kezdő dallal, a When The Sun Goes Downnal megadja az alaphangulatot. Ez a brutalitás még négy szám erejéig folytatódik, majd a Just Cant’t Let You Go-val egy kicsit visszavesznek a tempóból.

Egyébként Hendrix szelleme végig ott lebeg a lemez felett, hiszen Gary sok esetben a megtévesztésig az egykori gitárkirály modorában játszik, sőt gitárjának hangszíne is teljesen megegyezik Jimi hangszeréjével. Azt az „arcátlanságot” is elköveti, hogy néhány hang erejéig megidézi Hendrix pár legendás szerzeményét is.

Aztán előkerül egy másik legenda is: A lemez (szerintem) csúcspontja, amikor Gary nyolcadik dalként belekezd Janis Joplin halhatatlan dalába, a Ball And Chain-be. Ezt is rendesen „elhendrixesítette”: üvölt, sír a gitár, ahogy maga Janis tette énekével az eredeti dalban, 1968-ban. A dal tizenkét percig tart.

Gary Moore- ról tudjuk, hogy sokoldalú zenész, hiszen a hard rocktól a jazz-rock-ig mindent kipróbált. Most megmutatta azt is, hogy bluest is tud másféleképpen játszani. Nem mondom, hogy forradalmian új dolog Jimi Hendrixet idézni, mert sokan tették már ezt, de Gary-től mindenképpen meglepetés.