Egy letűnt világ baljós árnyaiból lassan előkúszott, tüdejét teleszívta dohszagú levegővel, és el is hitte, hogy az erő vele van. A szörny megszületett. Aztán a jól bevált, népmesei dramaturgia segítségével némi tusakodás után le is lett terítve. Jött a legkisebb fiú, vele a fele (és még egy kicsi) ország, s vittek mindent.

A szörny először térdre rogyott, de nem hagyták felállni, így aztán kiterült. Fejét a földre szorították, s nem engedték, hogy felemelje. Az összes többi fej is porba hullt: vagy a csigolyák nem bírták az irdatlan belső nyomást és recsegve összeroppantak, vagy jól felfújták pofájukat és elszálltak, mint a gyereknapi léggömbök - lilulva-vörösödve.

Akár így is sommázhatjuk az országgyűlési választások és az azt követő időszak történéseit. Talán azzal a kiegészítéssel, hogy ugyan fej nélkül, de a szörny teste még itt van, pislákol benne az élet, dobban még szíve.

Az agónia közepette különös mutáció zajlott le; a szörny ezernyi farkat növesztett. A farkak, mint archaikus szimbólumok az erőt, a délcegséget, a termékenységet voltak hivatottak megjeleníteni. No, persze támasztékként és (tőke) fedezetként is számolt velük a szörny - hiszen a szörnyek ilyen célokból növesztenek farkakat.

Ezek a farkak egy ideig jól álltak: egész tereket voltak képesek betölteni, hídfőt foglalva dugaszoltak be milliós várost. Funkcionáltak. Azután huss, elillant a hevület, mint kamaszlányok sóhajai nyáréjszakán.

Most se fej, se hevület. Csak a szívdobogás maradt, az is a farkakban, az egészen kicsivé töpörödött helyi farkakban. Vasárnap délutánonként a tereken. (Még néhány őrült önnön ostobasága extremitásával megpróbál "igazi" életet verni ezekbe a farkakba - reménytelenül.)