„Engem nem érdekel az a sok barom, én már rohadtul unom ezt az örökös szobrozást itt, én menni akarok a Szigetre! Bulizni, meg minden, fűszoknyát akarok, hogy eltekerje …ööö eltakarja a popsimat, meg zenét akarok, de nem utcát, mert azt nem hagyták, hogy jó legyen nekem nagyon!”- mondta az Egyik Grácia, és a földhöz vágta a feje fölül azt a tálcaszerű izét.

„Utálom, hogy itt kell állni már évek óta, és eltűrni, hogy mindenféle perverz alakok bámulják a faromat, a mellemet! A kiscsákók meg rám másznak, taperolnak, tocsognak össze-vissza ebben a húgymeleg pocsolyában, sőt a pelusosok belepisilnek! Mi meg forgassuk a vizet, hagyjuk, hogy végigcsorogjon rajtunk, mi? Ez DISZNÓ dolog! Én szeretnék inkább „el(kis)TEHÉNkedni”! Már visszeres a lábam a sok álldogálástól! Azt akarom, hogy ledöntsenek végre! Feküdni akarok! Nő vagyok, Pappikáim! – üvöltötte a Másik Grácia. Méghozzá olyan hévvel, hogy szemben vele berepedt a posta ablaka.

„Én már gyűlölöm a tőgyeiteket! Teljesen TŐGYre tesztek! Itt álltok velem szemben, mintha muszáj lenne! Nézegethetem a hülye pofátokat, miközben még fotóznak is minket! Azt hiszitek, könnyű így mosolyogni? Hát nem! Szerintük ez így élet? Hé, sétaFIKÁlók! TURHisták! Azt hiszitek, nekünk ez jó? Tűző napon, jeges szélben itt pucérkodni? Tudjátok milyen érzés látni a gyereken, hogy felvilágosul? Én meg itt állok sötéten? Bezzeg a Szigeten van minden, amitől rámszakad a Fény! Amitől megvilágosodom! EL AKAROK MENNI! – sikította a Harmadik Grácia, majd a talapzatról feltépve a lábát, a lendülettől hasba rúgta a Másik Gráciát.

Erre az Egyik Grácia könnyeit hullatva énekelni kezdett: „Fel, ti rabjai a kőőőőnek, Fel, a Pestre menjünk már! Hooogyha keresnének miiiinket, Ránk a kistehén fönn a fű miatt váááár!”

Na, így léptek le a csajok. Éjjel ne is keresse őket senki. Etetik a kistehenet!