Monori Sándor (Eperjes Károly) a jég hátán is megél. Ő a piac királya, hatalmas tisztelet övezi a többi árus között. Számára nincs lehetetlen helyzet. Feltörik a standját, tudja, hol kell keresni a bűnöst; nem tetszik neki a veje, inkább ad neki egy csomó ékszert, csak tűnjön el; vagy nem rest árulni a kommunistáktól vett almát sem. Igaz ebből baja lesz, mert az időközben hatalomra került komcsik rendőrsége elkapja, és véresre veri, mondván, kizsákmányol.

Gátlástalan ember, nem kíméli családját, környezetét. Mélyen vallásos felesége (Pogány Judit) az egyetlen, akire úgy, ahogy hallgat. Kisajátítja unokáját a lányától. Szó szerint a hullaházból hozza vissza a gyereket a diftéria járvány idején; fel is emlegeti, hogy mennyit fizetett érte. Aztán amikor ő kerül bajba, minden csődöt mond.

Bereményi Géza önéletrajzi ihletésű filmje ma már a magyar filmgyártás egyik klasszikusa. (Az Eldorádót kedden láthattuk a Filmmúzeum csatornáján.) A rendszerváltás hajnalán készült alkotás újdonság volt a mozilátogatók számára, őszinte hangneme miatt. Bár készültek korábban más filmek is az ötvenes évek Magyarországáról hasonló hangnemben, azok nem voltak ilyen nyíltak, szókimondóak. Igaz, a történelmi szituáció is más volt.

Az Eldorádó azonban nem pusztán történelmi film a második világháborút követő magyar időkről: a túlélésről szól. Bebizonyítja, hogy túl lehet élni a sötét kort, ha elég ügyesek vagyunk, (még akár boldogok is lehetünk) bár sokszor sajnos a cél szentesíti az eszközt. És végül vannak szituációk, amikor mindenki egyenlő, és nem “egyenlőbb” az, aki gazdag. Ezt a filozófiát Bereményi Géza Cseh Tamásnak írt dalszövegeiben is bizonyítja.