Keresi helyét a magyar. Az életben, a szavazófülkében egyaránt. Félmillió választópolgár az utolsó pillanatban döntött, s tette balra a keresztet. Vívmánya-e a demokráciának, hogy tétova emberek százezrei döntik el egy nemzet sorsát?

Nagyot fordult a világ 1990 óta. A rendszerváltás eszméje által akkor még egy oldalra állított ellenzéki pártok az elmúlt választások során egyre karakteresebben mutatják meg valódi irányultságaikat. Ez így is van rendjén, s ez is mutatja, hazánkban működik a demokrácia. Igen ám, de felsejlenek hangok, melyek szerint a most kormányra készülődő, magát szocialistának nevező párt, egy magát liberálisnak nevező másik párttal együtt bizony nem egészen az ország érdekeit képviselik. Sem ellenzékben, pláne nem győzelem esetén. Akkor vajon mit? – kérdezhetné a laikus két és fél millió, aki rájuk szavazott.

Nos, vannak erők, melyek fölötte állnak kormányoknak, országoknak. Gyűjtőnéven talán nagytőkének lehetne nevezni őket, s közös tulajdonságuk, hogy oda vándorolnak, ahol a legjobban, leghamarabb, legkönnyebben tudják szaporítani azt, ami ugyebár a világot mozgatja: a pénzt. Eddig ez – majdnem – rendben is lenne, hiszen kell valami, ami épít, alkot, munkát ad, s jövőt teremt.

Azonban van egy bökkenő. Jelen esetben az, hogy egy ország kiárusítása – bár ad munkát eleget – nem éppen hazafias tett, s nem igazán lehet megmagyarázni a világban zajlódó globalizációs folyamatokkal sem. 1995-ben, amikor a most ismét nekikészülődő MSZP-SZDSZ páros volt hatalmon, olyan stratégiai ágazatok kerültek külföldi kezekbe, mint az energiaipar, melynek köszönhetően „csupán” kétszeresére emelkedett a villanyszámla. Két és fél millió ember (a már említett szurkolótábor) azonban úgy tűnik, gyorsan felejt, s teszi meg tétjeit ismét arra a csoportosulásra, amelynek ígéreteiből Dunát lehetne rekeszteni.

Szóval vannak erők. Itthon is. Ők leginkább a már említett külföldi nagytőke minél zökkenőmentesebb kiszolgálásában érdekeltek. S amíg az Európai Unióban pár éve beindult egy globalizációellenes folyamat, s válnak újra a nemzeti értékek megőrzése a kormányok, s az európai közösség célkitűzéseivé, addig múltból itt maradt, a jövőbe tekinteni nem igen szándékozó – s nem is képes pártok négy év alatt ismét az ország módszeres kiaknázására készülnek (hogy igen finoman fejezzem ki magam – lenne rá találóbb szinonima is).

Vannak, akik megrögzötten ellenzékiek. Mindegy ki van hatalmon, ők négyévente ellene szavaznak. Aztán vannak, akik azért szavaznak a kormány ellen, mert nyomorúságosnak vélt életüket egy új „megváltóra” bízzák. Elfogadják, s elhiszik a jól hangzó pártprogramot. Egyrészt túl hétköznapiak ahhoz, hogy a tények mögé lássanak, másrészt túl elvakultan hisznek mindig egy új csodában, mely négyévente beköszönni látszik.

Vannak tények és vannak tettek. Tény, hogy a FIDESZ kormány annyit tett ezért a szerencsétlen hazáért, melyet mi, kortársak felfogni sem tudunk. Megérteni pedig végképp nem. Mert évtizedes folyamatoknak az eredményei leginkább a történelem lapjain mutatkoznak meg teljes valójukban. Nekünk, akik átéljük a kezdeteket, „mindössze” az első lépések nehéz és áldozatkész érzékelése jut. Valamint az a tudat, hogy elindult valami. Valami, ami ezt az évtizedek alatt meggyötört nemzetet végre vágányra teszi és utána ereszti a már majdnem ködbe vesző Európának.

Kortársa lenni Orbánnak nem igazán felemelő azok számára, akik felemelkedésüket leginkább pár üveg sörben látják, s a lebegés édes érzése úgyis kirajzol majd számukra egy szép jövőt. Talán az egyik legnagyobb hibája a kormánynak az volt, hogy nem tudta megszólítani ezt a „levitáló tömeget”. Azt a tömeget, mely a múlt édes emlékei és a fényes jövő reményei között lebeg, s teszi le poharát négyévente mindig másra, hogy aztán jogosan, vagy sem, választások előtt a poharát mindig üresnek lássa. Ha a Medgyessy kormány ettől az igen józan tömegtől megkapja a felhatalmazást, a pohár már talán egy év múlva is üresnek fog látszani, s be lesz ütemezve egy eddigieknél sokkal nagyobb pofára esés. Csupán az a baj, hogy a sajgó sebeket mindig csak a kisemberek érzik.

Péter Hunor, hunor@index.hu