Egy kutya, egy madárijesztő, egy bádogember, egy oroszlán, na és legvégül drága Dorothynk, no és kutyája, Toto. Mese habbal és gyerekzsivajjal a Petőfi Színházban.

Egy kutya, aki nem beszél, de mégis beszél. Egy madárijesztő, aki okos akar lenni, mert buta, de ha buta, akkor honnan tudja, hogy ő nem okos, s miért akar okos lenni, ha csak madárijesztő? Egy bádogember, aki szívre vágyik, aki szívesen megszívlelné mások szívügyeit, holott bádog marad így is, úgy is, akiért nem rajong a női lélek. Egy oroszlán, aki gyáva, s bátorságért esedezik, bár talán azért gyáva, mert önző („dióba zárva lenni beh megundorodtam”), így inkább a szív orvosolná bajait. Na és legvégül drága Dorothynk no és kutyája, Toto, akik „csak” haza akarnak menni! De honnan is? Az álomból? Vajon miért? Álomba szokás menekülni, nem álomból. Egy biztos: nem lennék Óz helyébe, nem csoda, ha rejtőzködik, s szemüveget aggat az emberekre, így lelve gyógyírt esendőségükre.

Mese habbal és gyerekzsivajjal a veszprémi Petőfi Színházban. Mindenki emlékszik néhai Judy Garland fülbemászó dallamaira a szivárványon túlról, ahogy bájosan, édeskésen énekel a smaragdvárosi giccsvilágban, elültetve a gyermekek szívében az amerikai álmot s a kokakóla romantikát, hiszen ne feledjük: „a gyermekközönségből lesz a jövő szocialista (e helyre tetszés szerint behelyettesíthető egyéb ideológia) embertípusa!” Ideológiák és eszmék viaskodnak a gyermekek lelkéért, mint egy középkori moralitásban. A jó és a gonosz párviadala interaktívan tálalva, de ahogy a kóla is jéghidegen az igazi, itt is becsempésztek a finom, könnyen emészthető ízek közé egy kis fanyar áfonyát: némi melankolikus, szomorba hajló szólamot, egy-két hűvösebb, sötétebb színt.

Zsibongó gyerekhad a nézőtéren, melyet csitítandó időnként rituálisan megindul kétoldalt a jegyszedő nénik magányos serege némi didaktikus hajlammal felvértezve, s az előadás követésére ösztönzi a bódult apraját. Ebben segítségére sietnek a rendezés ügyes ritmusváltásai (amit az oldalkulisszás szerkezettel működtető díszletelemek ötletes s gyors váltogatásával, a fények sokoldalú kihasználásával s persze a kötelező kiszólásokkal old meg).

A kezdőkép Dorothy szobája, melynek hangulata, színei s a színészi játék „Gyere, Toto, fogadj szót!” sarkítottsága előlegezi az előadás tónusát: nagy sárga téglákból épült falak bájos neoromantikát sugallnak, noha monumentalitásukkal s a színpad előterébe helyezésükkel szűkösséget, lezártságot árasztanak (ahogy végig érezhető ez a fenyegető elem – ámbár pajkosan, idézőjelben – : a hideg fények, a bádogember groteszk mozgása, a szárnyas majom „tim burton-i” morbiditása s persze a go-o-onosz nyugati boszorkány figurája). A vihar a nyugorok (akik a gyerekek maguk) földjére sodorja derék hőseinket, s ezzel kezdetét veszi a kalandos vándorlás, a próbatételek sora. Csatlakozik a csapathoz a madárijesztő, a bádogember és az oroszlán, hogy az ész-szív-bátorság-barátság, egy mindenkiért, mindenki egyért szlogenjeit zászlójukra tűzve tűzön-vízen-boszorkányon át erőt kovácsoljanak, s helyreállítsák a harmóniát. A már említett ötletes díszletváltogatással hol pipacsos réten, hol erdőben, hol palotában, hol Smaragdvárosban vagyunk, a színészek igyekeznek kapcsolatba lépni a gyerekekkel (melynek csúcspontja a nézőtéren levágott sprint), s afelől sem lehet kétségünk, hogy a gonosz elnyeri méltó jutalmát.

Egy kérdés maradt még bennem: kicsoda ez az Óz, aki színházat játszik önmagának (színész volt, mint az a végén egy rögtönzött curriculum vitae-ben napvilágra kerül, József Attila sem mondhatná szebben)? Aki rejtőzködik mások és önmaga elől, aki egyedüli valóság Dorothy mellett ebben a fikcióban. Az előadás és a darab megfoghatatlansága az ő alakjában van, a vágyak és beteljesedésük paradoxonát az ő alakja testesíti meg (nem is beszélve diktatórikus, manipuláló hajlamáról). Amikor ő és Dorothyék elszállnak a léghajóval – a melodramatikus és didaktikus dramaturgia és vég ellenére – megható pillanat, van benne valami szívszorító. De hát ez inkább a felnőttek dolga.

Innen kezdődik az ő történetük.

norbi