A milleniumi kormánybiztos a pulpitusra emelkedik, s átszellemült arcára koncentráció ül ki. Nem sokkal elébb még Kolti Helga megilletődött szavait ihattuk be a hagyományokról, a kötelességről, s mindezt oly andalítóan melodramatikus, hamis érzelmektől átitatott hangszerelésben, hogy az emberfia önkéntelenül is elkezd gyanakodni.

Ennek meg az az eredménye, hogy az összegubancolódott szálak közé veti magát, s tántoríthatatlan hévvel ostromolja a világot s ami mögötte van. Lajstromozza a gesztusokat, a pillantásokat, a mosolyokat. Egy összeesküvés áldozata, vagy így működik az emberi természet? Az elkendőzés, a valóság tompítása itt kezdődik. Nemeskürty István persze ódzkodik az ilyen olcsó eszközöktől, ízlése óvja ettől, de nem tudni, mit gondoljak róla.

Mint köztudott, 1943 januárjában, az orosz fronton, a Don-kanyarnál több mint százezer magyar katona lelte halálát a katonai vezetés s a pöffeszkedő nemzeti öntudat ballépései következtében, s ez a tény még azóta sem volt történelmileg hitelesen feltárva. Erre vállalkozott a szerző.

De mi akar lenni valójában ez a dokumentumdráma? Elmondása szerint az érdemtelenül elesettek emlékére írta, az egyszerű kisemberekről, akiket mindenki elfelejt, s figyelmen kívül hagy. De művében éppen róluk nem tud hiteles, eredeti képet adni, csak a történelmi elit ballépéseiről. Az ellentmondások estje ez: egy műfaj, mely a hétköznapok tényeiből táplálkozik, egy hideg, objektív hangvétel, amelybe azért itt-ott befukarkodik a kertek alatt egy kis irónia s melodráma. A részvétünkért folyik a küzdelem, de az érzelmek elé tolakszik az értelem, s az epicentrumot fürkészi! Mi az a fókuszpont, az a perspektíva, melyből rálátunk az egészre, milyen elv alapján válogatta ki a szerző az idézeteket?

Mi a célja? Rendszerkritika? Egy sorsdöntő történelmi esemény rekonstruálása? Egyszerű érzelemhajhászás? A színészi játék mindenesetre pontos állásfoglalásról tanúskodott, hemzsegett a patetikus, melodramatikus allűröktől, hol forradalmi hév, hol bölcs rezignáció írta le az emberi lélek finom vibrációit. A színpad is komoly méltóságot sugallt: három kereszt az előtérben, mely egyrészt a temetői atmoszférát volt hivatott ontani magából, másrészt bibliai emelkedettséggel a Kálváriára, a Golgotára is utalhatott.

Hogy azért mégse érezzük oly súlyos tehernek, a rendező ironikusan korabeli slágereket játszat sercegő gramofonon, oldva a számonkérés gesztusán, melyet mindig felfelé mutató mutatóujjal s kifelé kanyarított, enyhén oldalra dőlt tenyérrel formált. Ennek ellenére még ő bizonyult valamelyest hitelesnek s Ferenczy Csongor, aki a többiektől elkülönülve formálta meg Jány Gusztáv alezredest, mint egy katonáiért felelősséget érző, büszke tisztet. A büszkeség, gőg lehet itt egyébként a kulcsszó, mely mintegy abroncsként köti gúzsba az emberi lelket. Nevezhetnénk lelkiismeretnek, becsületnek, tisztességnek, mely eluralkodott a személyiségen, s korlátoltsággá, gáttá vált. Ezért nem tudnak közel férkőzni az emberek a másikhoz és saját magukhoz. De - azt hiszem - Örkény ezt már pontosabban, s izgalmasabban elénk tárta.

Mindenesetre figyelemre méltó a Petőfi Színház részéről, hogy feleleveníti Veszprémben a felolvasószínpad hagyományát (arról, hogy mennyire hagyomány, a közönség életkor-aránya hűen tükrözte), de ez nem kendőzheti el a pontatlanságot, s a hibák orvoslását!

Sűrűn elhangzott egy mondat az előadás folyamán: es muss aufhalten, vagyis ki kell tartani! Megszívlelendő tanács!

norbi