Március 15. - az 1848-as forradalom napja, és egyben, illetve ebből következően a Szabad Magyar Sajtó ünnepe is. Nem tudom pontosan, mióta, néhány éve. Azt azonban biztosan tudom, hogy attól kezdve, hogy ezt az urak kitalálták, azóta a Szabad Sajtó, a saját ünnepén nem pihen, kirándul, vagy éppen bulizik, mint minden normális ember, hanem dolgozik, ráadásul nem is akárhogy: látástól vakulásig.

Már az ünnep előtt egy-két nappal elkezdi, hiszen az őt ünneplők között akadnak olyanok, akik az ünnepnapot szentnek és sérthetetlennek tartják. Aztán vannak, akiknek az ünnep csak aznap ünnep, s talán még olyanok is, akik aznap csak forradalmat játszanak, ezért ráérnek a Szabad Sajtót másnap megünnepelni. Szegény Szabad Sajtó pedig mindenhol ott van, hiszen ez kötelessége. Lót-fut egyik ünnepségről a másikra, csakhogy lejegyezze az elöljárók azon hasonlatait, metaforáit, jelszavait, illetve jókívánságait, amik valójában mind ő róla, és ő hozzá szólnak. A Szabad Sajtó azonban tisztában van azzal, ráadásul kellő hivatástudattal is rendelkezik, hogy ezekről a nagy kijelentésekről tájékoztatnia illik és kell a nagyérdeműt. Tisztában van tehát vele (mert ugye nem hülye), hogy a sajtó szabadságát dicsérő, és korlátozását elitélő mondatok valójában nem hozzá, hanem a szavazókhoz szólnak. Ezért rohan vissza a szerkesztőségbe, hogy mielőbb halljon/olvasson/tudjon a Szabad Magyar Sajtó ünnepléséről mindenki! Az ünnepek elmúltával aztán félve, inkább csak magának, a reggeli tükörbe azt suttogja a Szabad Magyar Sajtó: nem lehetne az év legunalmasabb napján, és csak csendben Őt megünnepelni? Ezek a gondolatok a Szabad Magyar Sajtó napján szabad magyar újságíróként jutottak eszembe.

RS (rosen@index.hu)