Na jó, hát biztosan van olyan, akinek nem ez a Sorsa. Egyébként is, eleinte nem más, mint hányinger, hasfeszülés, pisilési inger, meg vizesedés. Aztán csak sír, meg kakil, meg pisil, és csak néz, de nem lát. Később rohangál, kiabál, hisztizik meg nyaggat, minimum húsz évig. Kell ez nekem?! Nem, köszi szépen.

Rendben, egy kicsit kell. De csak egy kicsit. Ez – mondjuk – biztos biológiai óra-ketyegés, vagy valami ösztön-izé. Mert ép ésszel kellene ez a francnak. De az a kis kód, amit beégetett az „XX” kromoszóma, az a kis pöcök, amivel különbözik az „XY”-tól, na, az az oka az egésznek. Tuti. Miért nem lettem férfi?! Akkor nem lennének pelenkázási ingereim.

Félelmetes. Az a dolog, ahogy próbálom megmagyarázni magamnak, nekem miért nem „akad be” elsőre. Először biológiai okokkal kezdem: a fogamzásgátló befejezése óta még nem tért magához a szervezetem, anyukámnak is voltak problémái, biztos a sárgatest hormon, vagy pajzsmirigy, vagy egy doki által elhanyagolt PCOS. Ezek felett még hormon meg ultrahang vizsgálat mellett is el lehet siklani. Aztán kezdem a rohangálást dokitól dokiig.

Másodszorra lelkizek. Nem vagyok anyának való. Türelmetlen vagyok, önző, és abszolút éretlen a dologra. Nincs előttem normális családmodell, mert apám meg anyám kapcsolatát inkább hagyjuk. Néha emberem is inkább a gyerekem, mint a párom, és a saját kisebbségi nyomoromat még nem is említettem. Jobb is annak a kölöknek, ha nem jön. Aztán mindezt a lelki szemetet rázúdítom arra, aki közel áll hozzám. Mindenkire.

Harmadszorra racionális rohamot kapok. Mert hova? Mire? Azt a gyereket etetni is kell, meg öltöztetni, pelenkázni, játékok is kellenek, meg programok, vinni ide-oda, megadni neki ezt-azt. Kistesó is kell majd neki. Hamarosan, rövidesen. Babakocsi, lakáshitel, gyes, gyed… Számolok, számolok, számolok, aztán már nem is sajnálom annyira, hogy nem jön az a gyerek. Aztán gondolkodom, hogy munkahelyet kell váltani. Saját megnyugtatásomra ezt tűzöm ki új célnak.

De megint sírok, amikor megjön. Ordibálok emberrel, hogy hagyjon békén, nem vagyok én olyan mázlista, mint más, akire elég, ha ránéznek, és rögtön anya lesz belőle. Pedig láthatóan hormonbajos, és türelmetlen, felelőtlen, és anyagilag sem túl stabil körülötte semmi, de édesanya lesz belőle! Azonnal!

A látó, az asztrológus – és a mensi után megint megnyugszom egy kicsit. Pszichológiakönyvet olvasok, meditálok, tornázom, és igyekszem élvezni a védekezés nélküli együttléteket, amiket nem rontok el azzal, hogy utána fárasztom magam, hogy „na, most”. Mert nincs „most”.

Próbálok nem sírni. Inkább plusz munkát vállalok. Már csak négy hónap, és meddővé nyilvánítanak. Randa szó. Áldatlan állapot…