Hát újra megkezdődött, sokadszorra, s vélhetően nem utoljára. A tanévről van szó, meg a tanítás örve alatt végzett tevékenységekről, ki-ki amit ért alatta. Az idei annyiból különleges, hogy már nélkülem zajlik mindez. És nem feltétlenül bánom ezt.

Huszonkét évet töltöttem el magyar iskolákban. Tulajdonképpen ovis élményem nem nagyon van, első, 1–2 másodpercnél hosszabb emléktöredékeim már iskoláskoromhoz fűződnek. Más nézőpontból megközelítve: rövidke életem 78%-t diákként töltöttem, s ma öt napja, hogy már elvileg nincs hallgatói jogviszonyom. Még a hónap végéig használhatom ugyan a diákigazolványt és a hozzá tartozó kedvezményeket, s ha kicsit még sunnyogok, ezt újabb hónappal fejelhetem meg. Aztán gyárthatok magamnak utazási kedvezményre jogosító igazolványt, a netről letölthető…

Most szembesültem tehát először azzal, hogy a szeptember nem feltétlenül jelent bárminemű változást megszokott hétköznapi rutinomban. S ez nem rossz. A közoktatás olyan-amilyen, lehet szidni meg dicsérni, de a felsőoktatásban kisebb megszakításokkal eltöltött tíz évet tulajdonképpen teljesen fölöslegesnek érzem. Most, így utólag csak, persze. Mert miről is szólt ez: bulizásról, vizsgáktól rettegéstől, szemináriumi dolgozatok meg zéhák közötti lavírozásról, épp csak arról nem, hogy ennek mi értelme volt.

Ott vannak ugyanis a tankönyvek, abban mindenki bőven megtalálja, amit a vizsgákra tudni kell, ha pedig ennél többre vágyik, akkor az irodalomjegyzék alapján elmélyülhet az őt érdeklő témában. Ezért kár éveket elvesztegetni az életből. A közoktatásban – a felsőoktatással ellentétben – még jelen van (lehetne) a tanár oktató szerepén kívül a nevelő is – egyetemen ezt már egyrészt senki sem várja el, másrészt lehetőség sincs rá. Százfős évfolyamok, személytelen tömegképzés. Ha ott ülsz az órán, ha nem, nem tesz különbséget. Bolognával meg már tényleg csak az nem kerül be az egyetemre, aki nem akar. Az alapszak nem tűnik többnek, mint a tizenöt évvel ezelőtti érettségi – önmagában ugyanúgy nem jó semmire. Lényegében tehát időmmel fizettem a diplomáért, a papírért. Ecserin 100 ropiból megúszom – ez egyhavi diplomás közalkalmazotti nettó bér.

Az egyetemen a használható tudást nem tanították. Ahogy egyébként nem tanították azt a középiskolában sem – itt talán a kompetencia alapú érettségi kényszerítő ereje némi változást hozhat. Egy-két elhivatottabb prof kivételével senki sem foglalkozott azzal, hogy valóban egyetemi szinten adjon át tudást. És itt nem a jó esetben általa, rosszabb esetben más által írt egyetemi tankönyvek információtartalmára gondolok. Arról a többletről van szó, ami az értelmiséget tenné azzá, ami ideális – tehát soha nem létező – helyzetben a feladata volna: a gondolkodásra. (Azt nem tartom gondolkodásnak, hogy hogyan jöjjünk ki a hónap végén a pénztárca alján lapuló százasokból.)

Szóval elkezdődött a tanév. Változás a korábbiakhoz képest, hogy a várba már nem igyekeznek föl csinos gimnazistalányok reggelente. De ehhez már június óta hozzászokhattam. Más változást nem tapasztaltam így, szeptember elsejével.