Múlt héten a hangulatos nyaralásnál hagytam abba meg a tömegközlekedésnél, de akkor még nem sejtettem, hogy az kvázi folytatásos tace lesz – márhogy ez lenne a folytatás az azótai élményeinkkel, mert vannak szép számmal. A címből az is sejthető, hogy lentebbi dolgozatom központi témáját, mondhatni magját a sínpáron zajló tömeges közlekedés problematikája alkotja majd.

Kiskoromban jobban szerettem a vonatot, mint a buszt, mert azon nem hánytam. Autónk egyrészt nem is volt, másrészt abban is hánytam, tehát ez sem jelentett volna igazi kiutat a helyzetből. Azóta felnőttem, buszon már évtizedek óta nem dobom ki a taccsot, sőt a gépiesített magánközlekedéssel is megbarátkoztam. Autónk is van már, de jelenleg fantomállapotban, mivel lelke az örök autópályákra szenderült…

Sebaj, gondolja ilyenkor az egyszeri magyar, ott van a vonatközlekedés, gyermekkorunk szép emlékeivel – meg néhány nem annyira kellemessel a közelebbi múltból. De ez sem ronthatja el a vélt megoldás feletti örömünket, hiszen a gyermekkel és várandós nővel történő higiénikus közlekedés elősegítésére találták ki az IC-t, azaz interszitit, ami városok közöttit jelent szép anyanyelvünkön.

Őriszentpéterre jövet-menet tehát ott a Citadella Zalaegerszegig, aztán meg valami kis barátságos „helyiérdekeltségű”, amolyan kispiros a célállomásig. Felcuccolunk hát: gyerek, gyerekkocsi, két bazi hátizsák, egy oldaltáska, egy ridikül. Indulhat a nyaralókommandó!

Az első kellemetlen meglepi a Citadellára való felszállásnál ér, mármint hogy nem lehet rá felszállni, mivel fürtökben lóg az utasközönség… Kedves kalauz mondja, kinyitja a biciklikocsi oldalát, ott beférünk majd. Valóban, itt van hely, de ezen sem biciklikkel osztozunk, sokkal inkább amolyan hippiféle turistákkal, akik lakályosan heverésznek szerteszét. Kicsit marhavagon fíling, kicsit Auschwitz… Végülis oké, hogy nem helyjegyet váltottunk, csupán „pótjegyet”, de nem pont ezért az életérzésért döntöttünk a vonatolás mellett. Kaller jegyet kezel, aztán megemlíti, hogy Devecsertől vágányfelújítási ícépótló buszokra szállandunk majd át, de ne féljünk, lesz öt busz, mindenki elfér majd.

Hát, tévedett. Hat-hét busznyi fiatal (mindnyájan emberes pakkokkal) nem fér fel kényelmesen öt buszra, ezt most már bizton állíthatom megcáfolva a MÁV-os számtant. Itt, Devecsernél megtapasztaltuk az emberi természet legsötétebb, sárkányfogveteményes, előremászóharapóhernyós oldalát. Utastársaink átlagéletkora cca. 20 év volt, túlnyomó többségük nem magyar, ennek ellenére senkinek nem jutott eszébe, hogy felajánlja a segítségét kicsit elveszett családunknak, sőt velünk szembeni helyzeti előnyüket kihasználva gyakorlatilag lehetetlenné tették becuccolásunkat az öt busz bármelyikébe. A mélypont mégis az egyik sofőr beszólása volt, aki bennünket látva így fakadt ki: „Persze, gyerekkocsi meg körhinta, mi? Még mit nem!” Próbáltam az úrra úgy pillantani, mint az emberi nem legmocskosabb salakjára. Azt hiszem, sikerült.

A kedves kalauztól kértünk segítséget, aki beprotezsált bennünket az egyik sofőrhöz. Ugyan ő is tett egy megjegyzést, hogy azért nem tudtunk volt felszállni, mivel csak kóválygunk össze-vissza, de legalább szorított helyet. Feleségem csemeténkkel és magzatunkkal fellibegett az emeletes busz emeletére az embertömegen átvágva, mint Mózes a Vörös-tengeren, én meg beszorultam az ajtóba egy angol párhoz és egy talán szlovén csajhoz préselődve. Közben az idő is szárnyalt, és én egyre jobban aggódtam zalaegerszegi csatlakozásunk miatt (mint később kiderült, fölöslegesen, mivel a kérdéses vonat nem indulhatott el az IC előtt). Az angolok megbeszélték, hogy némileg Ázsiában érzik magukat, és én kábé ekkor fedeztem fel csuklójukon a szigetes karszalagot… Hát igen, szerencsétlenségünkre idén korábban ért véget a fesztivál, és mindenki hétfőn indult haza, illetve európai körtúrára Ljubljanán keresztül.

Egerszegtől már nem volt semmi probléma, de addigra Marci fiam már teljesen kikészült, és hiába ajánlották fel, hogy nézze meg a mozdonyfülkét, már csak szorosan az ölünkbe bújva bírt nem ordítani az élet igazságtalan voltán.

Maga a nyaralás egyébként zseniálisan sikerült, Marci élvezte a kertet meg az állatokat. Kiderült, hogy lóra termett, igazi fajmagyar ifjú, de még macskapásztor is lehet belőle, olyan ügyesen terelgette a környék összes vernyákoló élőlényét… Ráadásul pont ottlétünk alatt zajlott a Hétrétország programsorozat, amiről persze előzetesen fogalmunk sem volt, de így még izgalmasabbá vált kirándulásunk.

Azért persze nem volt teljesen felhőtlen a kikapcsolódásunk, mivel édesanyám pénteken telefonon közölte, hogy megfúrták a lakásunk zárját, de rögtön utána megnyugtatott, hogy a betörők nem jutottak be. A lakatos szerint nem a zár tartotta vissza őket, hanem nyilván az utolsó pillanatban megbánták bűneiket, és valószínűleg szerzetesnek álltak. Vagy az is lehet, hogy valami megzavarta őket…

De ez sem tudta igazán kedvünket szegni, hiszen az itthoni problémák akkor még távoliak voltak… Még a hazautunk is sokkal jobban sikerült az egyhetes pihenés után (és a Szigetlakók nélkül). Itthon aztán belecsöppentünk a nagy olimpiai fanyalgásba, amit leginkább a sajtó terjeszt mellesleg. Hőbörgési aranyéremre biztos sokan pályázhatnánk nagy reményekkel mi, magyarok. Kíváncsian várom, a paralimpiai eredményeinkről mennyi szó esik majd, vajon azon is hőzöngünk-e sokat. Az a baj, hogy a csapatunkra azt se mondhatjuk majd, hogy „bénák vagytok!”, mert az abban a helyzetben már illetlennek is tűnhetne… Tényleg, vajon ezt a sporteseményt is két csatornán, HD-ben nyomja majd a királyi tévé éjjel-nappal?