Közös jatt, drekó, reisz-meiszter, gulag-szint, stikában, ho si minh ösvény, gályázni – ezek mind olyan kifejezések, amelyeket a Hotel Marinában londinerként tanultam meg az első középiskolai évem előtti nyáron. Bár hivatalosan „elő-gyakorlat”-nak hívták, én mégis első munkahelyemnek tekintem, leginkább a megszerzett élmények elképesztő mennyisége miatt.

Két-tannyelvű idegenforgalmiba vettek fel, így adódott a lehetőség/kötelesség, hogy megismerjem egy szálloda életét, működését, ehhez pedig a legjobb poszt a londineré. Mondhatni felelősségmentes, alig 14 évesen is elvégezhető, ugyanakkor – az akkor még menőnek számító – hotel valamennyi szegletét és részlegét ismernie kell, gyakorlatilag ő a minden feladatra bevethető lóti-futi. Kollegáim között a legidősebb sem volt 45-nél több, de korban legközelebb hozzám egy 22 éves egyetemista volt. A fiatal középkorú többség májustól októberig gályázott a szezon alatt, jellemző a rendszerváltás körüli évek viszonyaira, hogy egyikük sem árulta el, hogy az év többi részében mivel foglalkozik…

Egy londinernek nincs bonyolult munkaköre, kedvesen megszólítja az érkező vendégeket, kézben vagy kiskocsival felviszi a csomagokat, segít az ügyes-bajos dolgok intézésében, drekójával kinyitja a kuncsaftok sörös vagy kólásüvegeit, letisztogatja a szálloda tábláit az utcafronton (ez a Ho Si Minh ösvény), összesöpri a galambszart az étterem tetején a toronyépület körül (Gulag-szint), alapvetően: ahol tud, segít.

Persze ezt nem úgy teszi, mint az úttörő, ugyanis a londiner a munkájáért a vendégektől – általában – jattot kap, amit a közösbe kell bedobni, mert ezt csak a nap végén osztják szét. A vagyonközösség lényege, hogy kaphat valaki olyan feladatot, amire a fél napja elmegy (mondjuk a postával kell rohangásznia Füred-szerte), és így kevesebbszer kerül „fuvarba”, de így is ugyanúgy részesedik, mint a többiek. Egyszer egy óra alatt kaptam 5 darab ezüst ötmárkást (25 akkori nyugatnémet márka ma kb. 40 eurónak felel meg), de persze nekem egy sem jutott, ugyanis hatan voltunk a „műszakban” és persze a legkisebbnek nem maradt. Ha valaki stikában magánál tartja a gempát – azaz nem, vagy csak egy részét dobja a közösbe –, az a kiközösítést kockáztatja, ami már rövidtávon azzal járhat, hogy sehol sem lehet londiner a parton.

Gyakran kerültünk érdekes élethelyzetekbe, amelyek nagy része az erotika körül forgott, volt olyan egyedülálló 45 körüli francia hölgy, aki kétnaponta (mindig a késő esti órákban) kérte, hogy valamelyik londiner állítsa be a tévéjén a csatornákat. Ezen szituációk nagy részét én még persze nem értettem, például hónapokkal később tapasztaltam meg, hogy mit jelent a reiszolás, ami alapján reisz-meiszternek becézték az éjszakai műszakot gyakran választó kollégát (és aki gyakran álmodozott hangosan a recepciós csajokról).

Szó szerint apró kincseimet mindig magammal hordtam, és minden nap végén a füredi buszállomás egy kis szegletében – komoly büszkeséggel – újra megszámoltam. A gyakorlat utolsó napján átváltottam papírpénzre a sok-sok érmét, így schillinggel, márkával és frankkal „tömött” tárcával búcsúztam el első munkahelyemtől, ami inkább egy gyorstalpaló iskola volt a nagybetűs Életről. Hazafelé a buszon még egyszer számba vettem vagyonom, és azzal a boldog büszkeséggel szenderedtem el, hogy 14 évesen fele annyit kerestem egy hónap alatt, mint hivatalnok anyám.

A veszprémi buszpályaudvarra érve arra riadtam, hogy már csak alig pár leszálló tartja fel az ajtó előtt tömörülő Győr felé utazni szándékozókat, de még a roham előtt sikerült átsprintelnem a buszon. Már csak otthon vettem észre, hogy valószínűleg elfelejtettem kistáskámba visszarakni a tárcámat, így egyhavi – valutában tartott – keresetemmel örvendeztettem meg egy szerencsés utast. Évekig bosszankodtam ezen, de aztán rájöttem, hogy ezek az élmények – az utolsóval együtt – nagyon sokban hozzájárultak eredményes (?) felnőtté válásomhoz.

Hiszen a munka nemcsak a pénzről szól…