Az Aréna megnyitó ceremóniájának 2. napján unokahúgommal felszerelve vettem (volna) birtokba a parkolóban életre hívott „Játszóházat”. A játszóházzal kapcsolatos élményeimet, és a játszóházat koordináló Kukkantó néni jegyosztó akcióját szeretném önök elé tárni. (A többiről úgyis írnak nálam avatottabbak…)

A második nap fő attrakciója a 16 órára belőtt kézi meccs volt, így mi – kalkulálva a ránk bízott csemeték igényeivel – 15 óra körül érkeztünk meg az Arénához. (Ahol már dél óta ment a műsor…) A hirdetéseknek felülve hittünk a kézműves foglalkozás létezésében, azonban csalódnunk kellett. Mi naivak, úgy gondoltuk, egy kis kézműveskedés kitűnő eszköz ahhoz, hogy élményhez jutassunk egy kislányt. Hát nem volt ilyen sima a történet. Már a megérkezésünkkor döbbentünk azon, hogy csak akkor kezdtek el kipakolászni a „foglalkoztatók”, akik körül ott sürgött-forgott minden idők leghíresebb veszprémi gyerekműsorának anyja, Kukkantós Zsuzsa néni.

Tébláboltunk ott egy darabig, hátha felfedezik, hogy gyerek is van velem… Erre néztek, arra néztek, asztal alá bújtak be, csak véletlenül se kelljen foglalkozniuk egy odatévedt, csodálkozó poronttyal. Csak az arcfestők és egy virágkötő lány állta a sarat, és várta a gyerekrohamot. Miután megkötöttük virágkoszorúnkat (minden elismerésem a lányé), és kihagytuk az arcfestést egy festékallergia miatt, háromnegyed négykor még mindig reménykedtünk, hátha tudunk létrehozni még valamit, de nem…

Aztán Arénába berohanás, unalmas meccsnézés, majd Arénából kirontás a kézművesekhez, mert a gyereknek mégis csak kedve támadt – mégis csak reménykedett – egy kis „ez-meg-azra”. Ám, csodák csodájára a kézművesek már pakoltak össze, egy néni éppen egy kisfiú kezéből facsarta ki a filcet, hogy neki sajnos mennie kell, és nem érdekli, hogy a lónak még hiányzik a szeme, csak a fent már említett virágkötős lány és az arcfestők várták még mindig a gyermekhadat.

Furcsa volt, hogy pont így időzítsen egy „kézműves” brigád, furcsa volt ez a kényszer-kitelepülés. De a legfurcsább csak ezután következett. Kukkantós Zsuzsa néni a meccsről kijövő és a kézművesekhez botorkáló embereket és gyerekeket azzal támadta le, hogy neki bizony van jegye (ingyen) a meccsre. Először azt hittem, rosszul hallok. De aztán, amikor harmadszorra is meglebegtette a szemem előtt a jegyeket, közöltem vele, halkan, diplomatikusan, hogy a meccsnek már vége van, pont most jöttünk ki. Erre ő kikelt magából, és kioktatott, hogy vegyem tudomásul, ez egy egész napos rendezvény (amit pont az ő általa felkarolt villám kézműves foglalkozás nem támasztott alá), és este lesz még egy mérkőzés, ezek csak az ifik voltak, és… és… és… különben is.

…majd a távolban feltűnt Pásztorpista négyezer ember gyűrűjében…

Azt még láttam, amikor pár értetlenkedő emberre rásózza a jegyeket, majd eltűntünk unokahúgommal a büfé előtti rengetegben. Nem bírtam. Soha nem bírtam az emberi butaságot és oktondiságot, és azt a hangnemet, amelyben engem részesített Kukkantós Zsuzsa néni ezen a csodálatosan megszervezett gyerekprogramon.

És mi több: nem így képzeltem az Aréna megnyitó ceremóniáját. De szerintem sokan vagyunk így. Ahány ember, annyi sérelem. Számomra ez volt a legmegrázóbb történet a ceremónia alatt, de sebaj, a lényeg, hogy felépült, áll – és a miénk. Reméljük, hogy értelemmel telik majd meg…