Az ötödik Veszprémfeszt záróaktusaként a játékok történetében Richard Bona immáron másodszor lépett színpadra. Igaz, három évvel ezelőtt más felállásban játszott. Szent Péter megengedte, hogy a Szentháromság téren fejeződjön be a jubileumi fesztivál. Mészáros Zoltán rövid expozéjában ismételten poénkodott az idővel, de hát ez érthetően meghatározó faktora a rendezvénynek, hiszen megfelelően kell dönteni a helyszínt illetően.

Nos, igazi kellemes nyári este volt, és ehhez nagyon passzolt a három afrikai származású muzsikus felszabadult, könnyed zenéje. A bevezető dallamoknál a technikai személyzet nehezen talált rá a megfelelő hangra, mert például Gerald Toto énekéből nem sokat lehetett hallani, sőt Bona basszusgitárja sem szólt egy rövid ideig.

Na, aztán tényleg elkezdődött a buli – telt ház előtt!!! A publikumot nagyon szórakoztatta ez a ritmusos, de mégis lágy, néha különös, másszor fülbemászó dallamokkal átszőtt muzsika. Az első fél óra számomra nem hozott sok izgalmat, nem volt kiemelkedő, kicsit ritmusosabb szerzemény, amire úgy istenigazából be lehet indulni. De aztán jött egy kis hangszerpárbaj – mindjárt jobb kedvem lett, amikor a kísérő szekcióban helyet foglaló francia Patrick Goraguer alakított egy nagyot a szintetizátoron, de kezelgette a köré telepített ütős hangszereket is, de Bona is bebizonyította, hogy mestere a basszusgitárnak. A második félidő jobbra sikeredett, izgalmasabb dolgok történtek a színpadon. És Gerald Toto valamint Lokua Kanza is belejött az éneklésbe – néha szédületes magasságokban teljesen tisztán énekeltek –, és persze Richard Bona is. Apropó Richard! Nos, ő egy roppant jókedélyű pasi. Amikor egy kicsit hosszan bemutatta a zenekart, szórta a vicceket a kollégákról, Veszprémről, no és a gulyáslevesről, ami köztudottan a kedvenc étele. Amikor 2005-ben először itt járt, csak annyi kérése volt, főzzék meg neki. De kirobbanó jókedvében volt valamennyi zenész, ami nem csoda, hiszen koncertkörutat záró, „turnétemető” bulit láthattunk, hallhattunk a Várban.

Gerald és Lokua is előadott egy-egy akusztikus gitárra írt szerzeményt. Gerald dala inkább poénos, infantilis volt a csokitortáról és az eperről, de a nép vette az adást. Szemben vele Lokua szép, komoly dallamot vezetett fel. A ráadáskor Richard Bona megkérte a zsűrit, hogy ugyan, álljanak már fel, és táncoljanak egy kicsit. És a nép úgy tett, mert nagyon hullámoztak a széksorok között a karibi, latin vagy éppen afrikai eredetű dallamokra, jazzes ízeket is kölcsönözve. Legvégül, műsoron kívül – mert bizony a ráadások után is visszatapsolták a bandát – pedig Richard megkérte a publikumot, hogy most üljenek le, mert látja, hogy nem akarnak aludni, így most egy altató nóta következik. A több mint tíz percig tartó lassú szerzemény nálam majdnem elérte célját, de a hallgatóság állva ünnepelte az est szereplőit.

Mindent összevetve nekem egy kicsit könnyű, lágy muzsika szólt vasárnap este, amelyben azért néha megvillant a hat zenész igazi tudása. (Itt mondjuk el, hogy a kubai Ernesto Simpson dobolt, és egy rastafari kinézetű holland, Etienne Stadwijk kezelte a másik billentyűs parkot.) Többször is elviseltem volna ezeket a villanásokat, de hát a nagyérdemű maximális elégedettséggel távozott, és még akkor is tapsolták őket, amikor a Püspöki palota kapuján kilépve a CD pulthoz mentek dedikálni. De biztos vagyok abban, hogy kell az ilyen felhőtlen szórakozás is a komoly jazz és opera hangversenyek mellé. (És dicséret illeti a nézőket azért, hogy most nem kezdtek el idő előtt távozni.)

Fotó: Ladányi Tamás