A gyerek édes, üt az anyjára meg az apjára, sőt nagyszüleire is, egy cukorfalat, ennivaló tündérbogár. Emellett a gyerek kész ördögfióka, megy az anyja és apja agyára, művészet utolérni, hisztigép, csinálja az ideget, egy Istenverése... Szóval a hétköznapokon sem egyszerű dolog szülősködni, hát még ha megpróbáljuk bevezetni 21 hónapos csemeténket az Utcazene forgatagába...

Kiköltözés után rendcsinálás, elpakolás, aztán uzsgyi, irány Marciért Katinagyihoz - merthogy ott dekkolt napközben, amíg apa újságír, anya meg szakdolgozik. Gyermek már ekkor enyhén frusztrált: minek kell őt egész álló nap mellőzni, parkolópályára tenni ahelyett, hogy őt vinnénk fel a padlásra? (Megjegyzés: a családból valóban ő járt eddig legközelebb padlásunkhoz - az ajtajáig jutott -, minek kapcsán tetemes mennyiségű port sikerült magára és ruházatára applikálnia...)

Na, akkor úgy fél nyolc körül eljutunk odáig, hogy talán családostul is elindulhatnánk széjjelnézni a forgatagban. Az ilyenkor szokásos intermezzók után (kb. fél óra) indul is a mehet - még jó, hogy nyár közepe van, így megvan az illúzió, hogy még világosban elindultunk. Irány a Fesztivál!

Marci eleinte jól elvan a nyakamban. Nézelődik: ni, mennyi ember, ahol máskor a madár se jár... Fura figurák mindenfelé - zsonglőrök, spontán utcazenészek (nyomják a Republic összest), lángossütők, hotdogárusok, szórakozni vágyó közönség, estébé, estébé. Mondom, eleinte ez még klasszul működik, aztán cirka negyed óra után jön a kiborulás, elég volt már a "nagyonnagyságból", történjék valami izgalmas!

Leszállás az áldott anyaföldre, majd ereszdelahajamat, következik a "fussunk, fussunk, szaladjunk" műsorszám. És akkor futunk. Marci lábdzsungelben kalandozik, még jó, hogy nincs apró macsetéje, mert aztán járkálhatnánk a bíróságra a testi sértési perek miatt! A baj az, hogy ahol ő átfér, én nem mindig, így sokszor kénytelen vagyok szándékait előre kitalálni, hogy valahogy elébe kerülhessek, vagy legalábbis tartani bírjam a tempót. Ezt a tevékenységemet drága, pici fiam hirtelen irányváltoztatásokkal "könnyíti meg" számomra...

Feleségem végre találkozik ismerősökkel, beszélget, én meg próbálom nem szem elől téveszteni kedvenc gyermekünket. Marci kibulizik egy fagyit magának, majd laza mozdulattal kilódítja a sztracsatellát a flaszterre (fiatalok szörnyülködnek: ezt a pazarlást!), de szerencsére a tölcsér megmarad, így nincs nagy balhé. Tölcsér elfogy, Marci rohan tovább.

Kiskorú lányok dekkolnak egy eldugott lépcsőfordulóban rengeteg sör és égő cigaretta társaságában (vajon miért bújtak el?), fiam bőszen lerohanja őket. "Jujdecukiiii" felkiáltások közepette próbálják az ifjú hölgyek ide-oda dugdosni legális drogjaikat (megjegyzem, fogyasztani legális ezeket, de nem tudom, hozzájuk jutni hogy tudtak törvényes úton...), mert mégis fontos, hogy jó példával elöljárni. Marci sikeresen udvarol, és udvaroltat magának, közben valami kiömlött sörtócsában tocsog. Hát naccerű!

Még később találunk jó zenét, kis olaszos életérzés, leszármazottam ismét a nyakamban, tátott szájjal bámulja a zenekart, együtt táncolunk. Aztán hazafelé indulunk, mert sok lesz már a jóból, Marci is szemmel láthatólag egyre fáradtabb, egyre sűrűbben jönnek a türelmetlen kirohanások. Tízre érünk haza, fiam ekkorra felébred, még felspannoltan rohangál a lakásban vagy egy órán keresztül... Mit mondjak, élvezzük családosan is az Utcazenét, de hogy hogyan bírjuk majd öt napon keresztül, az rejtély... Mindegy, fontos, hogy zeneileg is művelődjön a gyerek, ez minden áldozatot megér!