A pesti rokon ül a kerti sütögetés után, nagyot böffent, aztán elhallgat. Majd buta fejjel körülnéz, tekintetével megtalál engem, és a második böfit félig lenyelve megkérdezi: Te figyumán, mikor is lesz az utcazene? Az tavaly is jó volt, nem drágám? – fordul az asszonyhoz, aki csak néz: Ja, aha.

De tudják. Sokan tudják. Lesz. Sokan lesznek. Sok van, feszt. Zamárdi, Zánka, Efott, Bűvészek meg Sziget meg minden. Ja, és borhét és bornapok és borok. Tudunk élni. Mert a népek mennek, és fesztiváloznak meg boroznak, meg söröznek, meg esznek. Hiszen nyár van, nyár! Nyaraló meg fűnyíró. Grill és medence. Hekk és Balaton. Meg egy kis uccacucc.

Egyre többen jönnek. Egyre többen leszünk. Az biztos, hogy nem csak mi. Hanem ők is. Akik hallották, hogy van, meg azok, akik tudják, hogy lesz. Mert nekünk az uccacucc találkozási pont. A fix hely az évben, a fix időpont, amikor találkozunk. Ahol együtt sörözünk meg borozunk meg pálinkázunk. Ahol ezer éve (tavaly óta) nem látott arcokkal megyünk szembe. De ahol már nem tudunk megállni egy „HELLLÓÓÓӔra, mert a tömeg hömpölyög, és ha nem hömpölyögsz, eltaposnak. Leülni sem lehet, csak meghúzódni egy pisi-szagú sarokban, és arról beszélgetni, hogy de jó, hogy van ez a feszt! Mert egyébként tényleg az.

Mert kell nekünk. Szeretjük. Néha úgy érezni, kinőtt minket és elkurvult egy kicsit, de annyira jó, hogy van! Lehet, hogy más lett, lehet, hogy elkapta a fesztivál-kór, és túlnő önmagán is, de a mienk. A mi uccacuccunk. Az is marad.

Akinek nem tetszik, az meg menjen máshova. Mert tud. Ha akar…