Ott állnak az Óváros tér előtt kétszáz méterrel. Két idős pár, térképpel a kezükben, tanácstalan fejforgatással. Mutogatnak erre meg arra, aztán az egyik papi leosztja az egyik mamit. Az vélhetően a felesége, mert jól tűri. Láthatóan eltévedtek. Már majdnem odalépek, hogy megkérdezzem, miben segíthetek, de aztán mégsem. Lássuk, mit tesznek a többiek!

A higgadtabb öregúr bájosan mosolyogni kezd a mellettük elhaladókra. De mindenki siet – vélhetően ebédidő van – nem mosolyog rá vissza senki. A hölgy, aki mellette áll, ugyancsak felveszi a vigyorpózt, hátha. Semmi. Próbálkozásuk egyre érdekesebb, már utána fordulnak az elhaladóknak, semmi. A vigyor lassan vicsorrá válik. Egy lépést hátrálok, hogy takarásba legyek, mert a másik két kisöreg sem vitatkozik már, hanem próbál kapcsolatot felvenni. Mindenkivel.

Hirtelen leszólítanak egy hasonló korban lévő urat, aki meg sem áll, csak rázza a fejét, meg nemet integet, és továbbmegy. Ezek négyen összenéznek, aztán vigyor és fejforgatás. A következő egy középkorú hölgy. Neki már a térképet is megmutatják, a hölgy mosolyog, visszakérdez – talán a kérdésre – mert erős artikulációval a négyek megismétlik azt. A válasz egy óvatos kis iránymutatás szerű karbillentés, némi zavar az arcon, aztán a hölgy lelép. Ezek négyen csak néznek. Megindulok feléjük, amikor megállítanak egy egyetemista jellegű srácot, aki mellesleg jó hangosan köszön nekik angolul. Na végre – gondolom. De addigra a srác már rázza a fejét: Dojcs? Szorri nát. No. Szorri… Miközben jó gyorsan elmegy, még csak hátra sem néz. Menekül. Na jó, odalépek én.

Az öregek nagyot néznek. Megkérdezem, hogy segíthetek-e? Hálás mosolyok kúsznak elő, és négyen egyszerre mondják, hogy nyilvános wc-t keresnek. Na, ledobom az ékszíjat. Zavaromban jó szokás szerint visszakérdezek, miközben majd elfüstöl az agyam. Ők elismétlik a kérdést, bár látják rajtam, hogy leginkább a válasszal van a baj. Nagy nehezen kinyögöm, hogy nem tudok ilyenről. De esetleg, ha beülnének valahova, és fogyasztanának valamit. Nem, köszönik, ezt már mondta nekik egy hölgy, de nem sok idejük van, sietnek vissza a partra, csak éppen a szükség, hát tudom...

Hát tudom, a fene egye meg! Illedelmesen elköszönök, óvatosan megemlítem nekik a városházát, csak úgy, fű alatt, jót nevetnek, hogy hagyjam csak, megoldják. Elsomfordálok. Megyeszékhely. 2008-ban. A városközpontban nem lehet egyet könnyíteni magán az embernek – legálisan. Vagy ha igen, akkor azt úgy eldugták, hogy csak azok járnak oda, akik építették. Vagy pont ez a cél? Így nem csodálom, hogy a rutinos belvárosi ember már meg sem áll a turistának. Hiszen a város nem túl bonyolult, ott a térkép, rajta minden, csak a nyilvános wc hiányzik. Szarunk bele. Szarnánk bele...