Komolyan mondom, néha tiszta ideg bírok lenni – pedig sokan, akik ismernek, ezt kétkedve szokták fogadni. „Veszprém vár”, így szól az új szlogenünk tréfásan, amely nyelvi humor a ’vár’ szó azonos alakú voltából fakad, már hogy lehet főnév, de akár ige is. És általában nincs is problémám Veszprémmel meg a várral se, de kiderült az utóbbi években, hogy van, ami még nekem is sok. A Várkert.

Sok lakótársammal ellentétben én nem vagyok fesztiválellenes. Sőt. Biztos azért, mert nem is olyan régen még én is „csináltam a fesztivált”, és örömmel tölt el annak látványa, tudata, hogy sok felebarátom egyszerre egy helyen érzi jól magát. Úgy gondolom, az ilyen rendezvények miatt sok mindent el kell viselnie a „csendes többségnek” – ez saját jól felfogott érdeke is, hiszen az ilyesfajta megmozdulások csalogatják a turistákat, öregbítik lakóhelyünk hírnevét.

Cserébe persze egy hétig zenebona van, duhaj fiatalok mellékhelyiségnek nézik (és használják) a kertünket, az utcán por, bűz, német szó, szitok… De ezt az időszakot az ember elfogadja, hiszen tudja, hogy teszemazt az Utcazene fesztivál tart öt napig, az év további háromszázhatvanjában meg nyugodtság van, de mondhattam volna más példát is például.

Ha mindezt igen, akkor a Várkertet (ez is most csak egy példa, másnak biztos más fáj) miért nem? A Várkertben az az orv, hogy folyamatos agresszió alatt tartja az embert. Amikor beköszönt a jó idő, már kezdünk félni, vajon mikor veszi kezdetét a lelki terror. Merthogy szinte minden péntek és szombat éjszaka halál, ha beindul a nagy szezon. A koncert még csak istenes, mert annak vége bír lenni tizenegykor vagy mittomén, éjfélkor. Az igazán durva az esküvő.

Amikor először szembesültünk (vagy fülbesültünk) a vendéglátóipari egység nászi hangorgiájával, még viszonylag derűsen bírtuk szemlélni (fülelni) a helyzetet. Arra gondoltunk, hogy akik hajnali három-négy tájékán ott duhajkodnak (és mintha csak ablakunk alatt adnának direkt a mi kedvünkért – igen pocsék hangon és repertoárral – szerenádot), azoknak ez életük egyik legszebb napja, azaz éje. Később aztán rájöttünk, hogy emberfeletti önuralom kell mindennek heti kétszeri belátásához. Főleg ha az ember várandós felesége nem bír egész éjszaka aludni, amikor egyébként sincs jól a meleg meg a növekvő pocak miatt…

Félre ne értse senki, nem igazán a násznépre dühös ilyenkor az ember, de hát nincs más, akin kitölthetné a haragját. Tudom, hogy a vendéglátós a genyó, amikor semmilyen szabályt nem vesz figyelembe, és nem is próbál betartani, betartatni. Azt is tudom, hogy igazából nem rajta csattan az ostor, amikor kiszáll a rendőrség, hanem az ünneplők hangulata romlik el, és úgyis lesz egy nagybácsi vagy örömapa, aki azt mondja, majd ő állja a bírságot, csak folyjon a sör meg a szintipop. És mégis, ma már kihívom a jardot…

Hiába, no, az ember már nem bírja a gyűrődést, rosszak az idegei, fáj a gyomra, estébé, és az sem segíti, ha dúdolja a nemvagyokidegesfőanyugalomot, merthát éppen a zenével volna a kis probléma, ugyebár.

Elmondom a múlt szombatot. Kilenc-tíz körül kezdenek prüntyögni a zenészek, koncertnek hangzik, hurrá, az egy fokkal jobb, ha szerencsénk van, tizenegyre vége. Próbálkozunk az ablakok bezárásának különböző kombinációival, hogy meg se fulladjunk, de a zene se legyen hangosabb egy ágyunk mellett félhangosan szóló magnónál (ennél jobb eredményt eddig nem sikerült elérni). A tévé hangereje másfél-kétszerese a szokásosnak, különben az aktuális szereplő csak annyit mond, „sílávzjújejeje”.

Tizenegyre úgy tűnik, valóban véget ért a show, de kiderül, hogy mégis masztgóon, ekkor kezdődik a második kör. Feleségem (ismét várandós) felébred, megkéri, állítsam át az ablakokat lélegeztetőről hangtompítóra. Megteszem, nem használ – nem baj, éjfélre talán vége… Szerencsére huszonegy hónapos fiam alvókája kitűnő, őneki legföljebb rémálmai vannak a sok Rolling Stones-tól meg Beatles-től (most éppen ez megy).

Éjfélkor nem vége van, hanem a harmadik felvonás kezdődik. Feleségem ismét felébred, ekkor már nagyon nyúzott: ki tudja, mikor lesz ennek így vége, az viszont tudható, hogy Marci reggel hétkor menetrendszerűen megjelenik ágyunknál, és figyelmet követel magának. Addig még hét óra és csökken. Háromnegyed egykor telik be a pohár. Rendőrség rutinos tárcsázása, kicseng, nem veszik fel. Ismét, kicseng, robot (még jó, hogy nem ölnek éppen), várakozás, lemondó női hang, mitakarok. Mondom, erre mondja, hohó, hajnali egyig bejelentett rendezvény van. Kérdem, kinek jelentették be, mert nekem tuti nem, mondja, nekik meg a polgármesterségnek. Mondom, jó, várok. Várunk.

Egy után tíz perccel feleségem hívja őket, mondja a címünket, reflexből mondják: tudjuk, Várkert… Megnyugtató, hogy legalább tudják. A zene egyébként nemsokára véget ér, feleségem még sokáig nem bír visszaaludni, másnap (illetve már aznap) rosszkedvű, kialvatlan. Én is. Marci fiunk a mi rosszkedvünktől rosszkedvű és hisztis. Tessék ezt elképzelni májustól augusztus végéig szinte minden pénteken és szombaton!

Vajon hány rendezvényt lehet egy évben „előre bejelenteni”? Vajon tisztában van-e azzal a Várkert tulajdonosa, hogy az „előre bejelentett” rendezvények sem léphetik át az ilyenkor megengedett hangerőt? Vajon kinek van decibelmérője, hogy mindezt ellenőrizze? Vajon a közterületfenntartók mikor fogják ezt megtenni? Vajon mekkora bírságot kellene kiszabni a szabályok betartatásához?

Sok a kérdés, és nekem rosszak az idegeim. Így lettem feljelentő…