Tévedésben voltam eddig, azt hittem, az ingatlanközvetítők, pincérek, bolti eladók, ügyintézők, egyéb szolgáltatásban dolgozó emberek vannak értünk. Hát, nem: csakis és kizárólag mi vagyunk értük.

Eladni kívánt lakásunk ügyében beszaladunk érdeklődni az országos ingatlanközvetítő hálózat adott pesti irodájába, megkérdezni korábban készségesnek mutatkozó ingatlanügynökünket, mi ’z újság? Hogy mi? „Semmi pozitívat nem tudok mondani. Semmi biztatót nem tudok említeni…” Mindezt olyan pökhendi, unott stílusban, foghegyről odavetve, hogy kinyílik az ember zsebében a bicska. Korábban fűt-fát ígér, csak hogy legyen egy lakása, amit árulhat. Legalább hazudna, a lakás majdani eladásából származó jutalékáért cserébe táplálná a reményt, hogy ha ez meg az történik (mondjuk leszállítjuk az ingatlan árát), akkor azonnal eladjuk, minden rendben lesz, hamarosan kibukkan a nap a felhők mögül és felragyog a szivárvány, mit tudom én… Követelem, hogy hazudjon a pénzemért, simogassa az egomat, szolgáljon ki, tegyen úgy, ahogy az adott helyzetben elvárható! Ez az első kerületi (már bocsánat!) „köcsög” meg: semmi pozitívat… Nem tudsz nekem semmi pozitívat mondani? Akkor kedves B. Cs., azt kívánom neked: szarjál sünt!

Ugyanennek az országos ingatlanközvetítő hálózatnak veszprémi irodája közreműködésével történt következő kalandunk. Megvásárolni kívánt lakásunkról kiderül, baromira nem lehet megvenni, mivel elidegenítési tilalom van rajta, így meg úgy, csűrve-csavarva talán egyszer birtokunkba kerülhetne, de ügyvéd barátunk figyelmeztet: ha csak nem szerettünk bele az ingatlanba halálosan, ne vágjunk bele ebbe a zűrös ügyletbe. Ingatlanközvetítő hölgyünk egyre jobban fejét veszteni látszik, mikor kiderül számára: bizony, nem fogunk foglalózni, egy fillért sem adni azért a lakásért, amit nem lehet megvenni jelenleg. Sőt, letétbe sem helyezünk semmilyen összeget a közvetítő irodánál. Remeg a pénzéért, és magasról tesz arra, hogy mit és hogyan ad el az eladó, vesz meg a vevő, miután ő már megkapta a jutalékát. Mindez tetézve azzal, hogy értetlen és buta, mint a föld. Vedd meg, neki mindegy, mit, penészes, sebaj, hisz lehet már rá lefújó sprét venni, hipp-hopp lefújod, és már mindenki happy! Lényeges kérdéseket nem ért, érdemben válaszolni nem tud, és fogalma sincs önnön kis világán kívül semmiről, feladata elvégzésére alkalmatlan, egyszerűen nem érti, nem érti és nem érti, mit bonyolítjuk itt az ügyeket. Vegyük meg a lakást (amit nem lehet), vagy adjunk letétbe pénzt, hogy ők ne árulják tovább a lakást (amit jelen helyzetben senki más emberfia sem tud megvásárolni). Az ilyen ingatlanügynökök, mint B. É., inkább szarjanak sünt, mint hogy azzal foglalkozzanak, amihez nem értenek!

Hát körülbelül ennyi, amit az országos ingatlanközvetítő hálózattal kapcsolatos negatív tapasztalataimról mondani tudok. Pozitív egyelőre nincs, mint B. Cs. is említette… Adásvételi szerződés kötésére összegyűlt kis csapatunk összejövetele közben többször fékezhetetlen röhögőgörcs kerülgetett, mikor elképzeltem az oldott beszélgetés alatt például, amint B. É. újonnan kialakított lugasában piheg nemrég vásárolt házacskája kertjében egy közeli falucskában – fejében egy szőlőkaróval. Az emberi butaság, sötétség vagy éppen felvállalt seggfejség érzékelése során a bicska oly módon nyílik ki a zsebemben, hogy hirtelen morbid kivégzési módok villannak agyamba. A Happy Tree Friends című (magyarul Tündi Bündi Barátok-nak fordították) rajzfilmsorozaton szocializálódott ifjúság megérti, mire gondolok, hiszen ezekben az aranyos kis mesefilmekben minden rész végén az amúgy édesen mulatozó, barátságos, drága, csillogó szemű, boldog kis állatok másodpercek alatt megmurdelnak, ledarálja őket a fűnyíró, fejükbe áll a kisbalta… és szempillantásnyi idő alatt vége a hazug idillnek. Ha pedig nem a Happy Tree Friends megoldási stratégiái jutnak eszembe, akkor csak elmosolyodok és azt mondom magamban: hát, tudod kedves X. Y., ha egy seggfej, sötét, unszimpatikus, tehetetlen, rosszindulatú – a sor kiegészíthető, korlátlanul folytatható – arc vagy, akkor szarjál sünt!