Woody Allen ismét készített egy angol miliőjű, sajátosan Allenes bűnfilmet, amely bár néha megközelíti, mégsem éri el a Match point színvonalát, viszont jóval meghaladja legutóbbi munkája, a Füles finoman szólva szerény értékeit.

Itt be is fejezhetném a Kasszandra álma című film elemzését, mert sokkal többet nem lehet, nem is érdemes róla mondani. De maradt bennem még néhány gondolat a film után, ezért mégis folytatom.

Woody Allen, csaknem húsz évvel az 1989-es Bűnök és vétkek című remekmű után, három bűnfilmet is készített az elmúlt években. Sötét hangvételű, mégis bájos darabok ezek, mindhárom angliai munkálkodásának eredménye. Noha formanyelvi ujjgyakorlatokról van szó, engem mégsem igazán a film nyelve érdekel. Ami igazán érdekes számomra, az Allen monomániás morálfilozófiai dilemmája. Látható, hogy egyetlen kérdést feszeget: azt, hogy hol vannak a bűn határai, létezik-e bűnhődés és lelkiismeret.

A Kasszandra álma ezúttal két testvér szomorú története, a mítoszi alak nevéhez méltón előre megjósolható görög tragédia, amely sok szálon kötődik a korábbi Match point történetéhez. Terry és Ian ugyancsak eladják a lelküket az érvényesülés, egy jobb, boldog élet reményében. Fiatal férfiak ők is, ahogy Chris, a Match point hőse. És ahogy Chris, ők is elkövetik a drámai vétséget. A boldog jövőhöz csupán egyetlen lépést kell tenniük: megölni egy ismeretlen férfit. Ennek fejében gazdag nagybátyjuk biztosítja számukra az anyagi előnyöket, amelyekkel elindulhatnának az életben. Nincs más hátra, helyt kell állniuk a fajfenntartás háborújában, így hosszas mérlegelések és kínzó kétségek közepette, véghezviszik a bűntettet. És innen indul lényegében Allen különös kíváncsisága.

Sokszor úgy érzem, néha még a rendező sem tudja, mi a saját igazsága ebben a kérdésben. Mintha belevetné hőseit egy történetbe, majd tisztes távolságból figyelné őket, vajon hogyan boldogulnak a bűnnel. Mintha Allen a saját hőseiben végül is a saját bűntudatát feszegetné. Megölhetek egy embert, kiolthatom valaki életét akkor, ha semmi nyoma nem marad a tettemnek? El kell számolnom önmagamban ezzel a cselekedettel, vagy tekintsem járulékos veszteségnek? Van-e lelkiismeret, vagy csupán egy kulturális kerítés ez, amely útjában áll a fajfenntartási ösztön évezredes törvényeinek?

Allen több választ kínált már ezekre a kérdésekre. A Bűnök és vétkekben azt állította, hogy a lelkiismeret legyőzhető és a bűntudat múlandó. Ami szomorú igazság, de valljuk be, sokaknál tényleg működik, mindenfajta aggály nélkül. A Match point szintén hasonlóképpen járt el: a főhős megúszta, bár a tekintetében maradt bizony némi őszinte fájdalom. A Kasszandra álma ebben a tekintetben optimistább. Az egyik testvér nehezen áll kötélnek és később sehogy sem képes feldolgozni, amit tett. Az őrülettel határos bűntudat lesz úrrá rajta, úgy érzi, fel kell magát adnia a rendőrségen. A másik sem veszi könnyen az akadályt, de idővel felülkerekedik a lelkiismeretén, arra viszont már ő sem képes, hogy később a saját bőre érdekében még egy ennél is súlyosabb tabut szegjen: a testvérgyilkosságot nevezetesen. Kettejük tragédiája azon a hajón teljesedik be, amelyet közösen vásároltak és Kasszandrának kereszteltek, és egyben jelképe lett boldog jövőjük ígéretének.

Szép történet, és úgy látszik, Allen morális mérlege most már egyre inkább a bűntudat kikerülhetetlensége felé billen. Ám a formanyelv és a remek történet ellenére valami mégis hiányzik. Jók a színészek, különösen Colin Farrell, mégsem érzem bennük azt a feszültséget, amelyet a Match point hősében. A történet is ritkán szolgál meglepetésekkel. Persze tudjuk előre, hová rohannak a figurák, de néhány narratív kanyar még belefért volna.

Összességében egy jó filmről beszélhetek, de a mester ennél jobbat is tud. Ez nekem kevés. Nem elégszem meg ennyivel.