Az iskolai tornaórákon mindig kapus voltam. Nem én akartam így, hanem az osztálytársaim. Pontosan tudták, hogy menthetetlenül béna vagyok a focihoz. Nem érzem a gömbölyű labdát, nem tudom irányítani, nem bírom felmérni a távolságokat, többnyire rosszul passzolok, vagy lazán kicseleznek, ráadásul hamar elfáradok. Bukdácsoltam a pályán, én, az igazi ősdilettáns, a mulatságos és bosszantó antifutballista.

A tanár parancsára és a fiúk örömére mégis játszani kellett. Kezdetben hátvédként alkalmaztak, de sohasem tudtam megállítani a támadásokat, így végül, mint felesleges koloncot, a kapuba löktek, ott teljesítettem legkevésbé szerencsétlenül, bár általában a leggyengébb lövéseket is bután bevédtem.

1986-ban, tizenkét évesen mégis olyan vehemenciával követtem a mexikói világbajnokság eseményeit, mintha legalábbis focista vagy vezérszurkoló akarnék lenni. Az utolsó világtornát járt válogatott, Détárival az élen, őszinte reménnyel töltött el. A győzelem illúziójával, amely összekapcsolódott sérülékeny gyereklelkem vágyaival és sebeivel. Mintha részese volnék a nemzeti tizenegynek. Ha nyerünk, talán én is kapok valamit a világtól. A legendásan tragikus szovjetek elleni null-hatos vereség után sem csüggedtem, egészen a döntőig követtem a meccseket. Aztán évekig nem érdekelt a futball. Sem a hazai bajnokság, sem a VB és az EB alakulása. Meg kellett küzdenem önmagammal. Tizenkét év telt el, miután újra leültem a tévé elé, hogy az 1998-as francia világbajnoksággal megünnepeljem felnőtté válásomat.

Ma már tudom, ha focit nézek, a képernyőn keresztül egy olyan valóság részese lehetek, amelyhez képest minden mesterséges képtárgy csak sivár műtermi valóság. A tehetséges focisták, akiket nem csupán a haszonszerzés vezérel, maradéktalanul azonosulnak a játék szellemével, és személyiségük, illetőleg a természet törvényeinek olyan rejtett rétegeit tárják fel előttem, amelyeket legfeljebb csak egy komoly nagyregény tud megragadni sikeresen, de hibákkal.

Mint minden ezen a világon, a futball is irodalmi téma lett. A magyar irodalomban, például Mándynak vagy Esterházynak köszönhetően egyfajta jól használható világmodell. A futball mint a fizikai törvényszerűségek, a közösség, a szerencse és a véletlen, az öröm és a tragédia, a boldogság és a bánat, az emberi gyarlóság és emberfeletti teljesítmény közvetlen színpada jelenik meg a művészetben. A focilabda is régóta már a metaforizáció áldozata. Egy mitikus gömb, amely mibenlétével leképezi a világ működését. Rúgjuk őt, a szándékunk továbbítja, mégis mindig oda gurul, ahová a vaksors akarja.

Meccsnézés közben persze nem öklendek fel folyamatosan efféle bölcselmeket. Egyszerűen csak zavartalanul szórakozom, némi somlói furmint társaságában, de pontosan tudom, hogy mindez tényleg a valóság tükröződése. Woody Allen talán legsikeresebb, Annie Hall című filmjében szegezi a szemüveges zseninek a következő kérdést az egyik bornírt ex-felesége: „Mi öröm van abban, hogy 22 ember üldöz egy megveszekedett bőrdarabot?” Allen válasza: „Ja, édesem, tudod, nekik még számít a fizikum. Azt csak az okos entellektüelek gondolják magukról, hogy a test nem fontos, és elég az agyukat karban tartani”. Mint mindig, Allen most sem téved, bár amikor nézi a meccset, tudnia kell, hogy ez csak részben a fizikum csodája. A sport, a focimérkőzés, mint küzdelem, sokkal inkább Huizinga játékelméletével rokon, illetve természetesen a közösség szerveződésének élményével. A labdarúgás kivételes pillanatokban akár nemzeti üggyé, néha egy egész országot meghatározó társadalmi eseménnyé válhat.

Az már más kérdés, hogy a foci egyben a primitív tömeg terepe. Azok a szurkolói táborok, amelyek nem tudnak más választ adni a saját identitásukra, szélsőséges harctérként értelmezik a lelátót és pályát. Abban a pillanatban, amikor megpillantom, hogy egy szurkoló vagy focista erőszakosan nyilvánul meg, úrrá lesz rajtam a félelem. Bár ez is a valóság egy határhelyzete, pontosan az ilyen mozzanatok miatt nem járok sporteseményekre. Rettegek a tömeg erejétől és pusztításától. A képernyőn keresztül viszont, mint gyáva voyeur, bepillanthatok a természet káoszába.

Ilyenkor mindenki elmondja, leírja, hogy ezúttal melyik csapat a számára legszimpatikusabb, és hogy kit szeretne látni a döntőben, vagy kinek adná a kupát. Én nem teszem. Nem várok semmit. Csak rábízom magam a látványra, amely percről percre meglepetésekben részesíthet. A foci azért szebb bármely emberi képzelet alkotta történetnél, mert ellentétben a mesterséges valósággal, sohasem fogjuk kitalálni, mi történik majd a következő percben.

Hajrá Huizinga!


wolferl